A civil-szervezetek ellen indított kormányzati offenzíva arra a tételre épül, hogy ezek valójában politikai intézmények, amelyek különböző külföldi forrásokból, például a Norvég Alapból vagy Soros György magyar származású amerikai filantróp támogatásából finanszírozzák bomlasztó tevékenységüket.
Ez egy eléggé sok összetevős vád. Vegyük a bomlasztó tevékenységet. Ez igaz lehet annyiban, hogy az emberjogi munka hatással van a politikára, de a vád lényegét tekintve teljesen alaptalan, mert a civil-szervezetek nem foglalkoznak politikával, hanem teszik a dolgukat, jogvédelmet nyújtanak, beilleszkedést, felzárkózást segítenek, illetve ellenőrzik bizonyos, a demokrácia szempontjából létfontosságú elvek és gyakorlatok érvényesülését. Ilyen elv például az átláthatóság és a sajtószabadság, a korrupció visszaszorítása, a szegregáció felszámolása. Rendkívül fontos tevékenységforma a gyűlölet-bűncselekmények monitorozása, összefoglaló jelentések írása és az áldozatok segítése. Egy demokráciában ez a tevékenység nem minősül felforgatónak.
De talán úgy vélik a civil-szervezeteket bírálók, hogy például a gyűlölet-bűncselekmények elleni fellépés csak látszat, és valójában arra akarják felhívni a figyelmet, hogy a hivatalos környezet, a társadalmi és állami reakciók, a különböző konkrét ügyek kezelésében megmutatkozó elvek mennyire hibásak - és ilyen értelemben bomlasztják a NER rendszerét. Ezek a szervezetek a világ minden országában pontosan ugyanezt teszik, ha tehát bomlasztanak, az nem pont a magyar NER ellen irányul. Az a társadalomkritika - és nem konkrét államkritika! -, amely ezeknek a jogvédő-segítő civilszervezeteknek a tevékenységéből következik, csak egy következtetés. Munkájuk nem egyik vagy másik állam kritikájára irányul, nem az a céljuk, hogy elmarasztalják a német, az angol, a francia, az amerikai vagy éppen a magyar államot, mert mondjuk a szegregáció erősítésében, a gyűlöletbeszéd tolerálásában, vagy a sajtószabadság korlátozásában elfogadhatatlan álláspontot képviselnek, hanem ezekben a konkrét ügyekben a közvéleményhez fordulnak, tőlük várnak támogatást. Nem azért lépnek fel például a gyűlölet-bűncselekmények ellen, hogy bizonyítsák, ennek vagy annak az államnak az igazságszolgáltatási rendszerével problémák vannak, hanem mert a gyűlölet-bűncselekmény életveszélyes és közérdek az ellene való fellépés.
Több oka is van annak, miért tekintjük ugyanazt a cselekményt sokkal veszélyesebbnek a társadalomra nézve, súlyosabban büntetendőnek - akár a garázdaságot vagy a jogtalan haszonszerzést -, mint például rasszizmust. Azért kell szót emelni ez ellen, mert sokkal súlyosabb lelki sérülést, sokkal nehezebben gyógyuló, mélyebb traumát okoz, ha valakit rasszista motivációból inzultálnak, mintha más okból tennék. Bárki beleélheti magát a következő helyzetbe: megy az utcán a párjával, hirtelen körülveszi három suhanc, beléjük kötnek, megverik, megrugdalják őket, elragadják a táskájukat és elfutnak. Ez súlyos bűncselekmény, és az anyagi káron túl nyilván lelki sérülést is okoz az áldozatnak. Most képzeljük el azt, hogy ugyanez a három suhanc a rablás közben azt kiabálja: „Te rohadt cigány, zsidó, arab, migráns, dögölj meg, takarodj Auschwitzba!” Ez az egy mondat aktivizálni fogja mindazt az emléket, mindazt a rettenetes és feldolgozhatatlan sérelmet, amelyet Auschwitz okozott nekik, vagy a családtagjaiknak, vagy amelyet a menekülő szíreknek a polgárháború rémségei okoztak. Ha betörők kifosztanak egy lakást és mindent összetörnek, az baj. Ha még rá is írják a tapétára vörös festékkel, hogy „Indul a vonat!...”, az nagyon nagy baj. Itt nemcsak egy vagyoni inzultus történt, hanem az áldozatukat legmélyebb emberi méltóságában sértették meg. Az áldozatokat nem szabad magukra hagyni, hanem jogállami módszerekkel igazságot kell nekik szolgáltatni, a közösség óvó szeretetével meg kell próbálni traumáikat begyógyítani. Ezt teszik a civil szervezetek.
Természetesen minden megtámadott kisebbség esetében súlyos az ilyen sérelem, legyen szó akár magyarokról más országban, akár a bőrfejűek által inzultált muszlim közösségekről Angliában, akár írekről, baszkokról, koptokról, örményekről. Ha az egész közösséget éri támadás, a rémület végigfut a közösség minden tagján, és akár a Nyugat-Európa nagyvárosaiban élő muszlimok körében, kiszámíthatatlan ellenreakciót válthat ki. Ha a jogállam nem lép fel azonnal, erélyesen, súlyos büntetéssel nem torolja meg a vétkeket, ha teljesen egyértelmű módon nem nyújt biztonságot a megtámadott kisebbségnek, akkor – és ez jár talán a legsúlyosabb következményekkel –, megrendíti a demokráciába, a multikulturális együttélésbe vetett bizalmat.
Ez a bizalom a modern társadalom alapja. Azok a civil-szervezetek, amelyek tevékenységükkel felhívják a figyelmet akár az átláthatóság és a sajtószabadság sérüléseire, akár a szegregáció felbukkanására vagy a gyűlölet-bűncselekményekre, valójában a demokratikus állam legfontosabb szövetségesei, támaszai, még ha az észrevételeik kellemetlenek is az államnak.
Francisco Goyának van egy nagyszerű grafikája, az a címe: Ha az értelem elalszik, előjönnek a szörnyek. Ez a rajz 1799-ben készült, de ma is érvényes.
