Amikor a politikai akarat egyértelmű társadalmi ellenállásba ütközik, a Fidesz mindig ugyanazt a viselkedési mintát követi. Nem azért, mert annyira bevált, hanem azért, mert Orbán Viktor kvázipártja erősen lecövekelt szabályok szerint üzemel. Látszólag olyanok, mint az okos szabó: előbb mérnek, és csak azután vágnak – azért mondjuk, hogy látszólag, mert nem ugyanott ejtik meg a mérést, ahol a vágást, így aztán időről időre alaposan elszabják.
Hogy a Fidesz minden lényeges döntést előtesztel, azt régóta tudjuk. Azok az állami milliárdok, amelyek minden évben eltűnnek a Századvég háza táján, nem kizárólag a holdudvar tollasodását szolgálják, hanem a politikai cselekvést is: nagy (az országos felméréseket készítő közvéleménykutató cégekéhez képest hatalmas, sokezres) mintákon szondázzák a népakaratot, és utána viszonylag kis kockázattal alakítják úgy az eseményeket, hogy amit kormányzás címén művelnek, az megfeleljen a nép elvárásainak. Emiatt tudják, hogy a határkerítés felhúzása – kerül amibe kerül – sokkal több szavazatot hoz, mintha mondjuk megfizethető bárlakásokat építenének. (Hogy a közjót, az ország érdekeit melyik projekt szolgálná jobban, az nem része a véleménykérésnek.) Nem lepi meg őket, hogy nem vonulnak utcára végeláthatatlan tömegek a civil szervezetek zaklatása miatt, és azt sem az ujjukból szopták, hogy errefelé nem az oktatás vagy az egészségügy gatyába rázásával, hanem a rezsidémon megzabolázásának ígéretével lehet a legolcsóbban szavazatokat vásárolni.
Egyszóval mérnek ők szorgalmasan, de leginkább az elsődleges célcsoportjuk közegében: annak a nagyjából kétmillió embernek a preferenciáira kíváncsiak, akikre az orbáni politizálás támaszkodik. Úgy okoskodnak – általában helyesen –, hogy amennyiben a hóban-fagyban velük mozduló, szavazókész sokaság ízlését eltalálják, akkor nagy baj nem érheti őket, ha pedig netán másokat is sikerül a saját tábor mellé állítani (mint a felajzott idegenellenességgel a migrációs referendum idején), az már tiszta nyereség.
A hiba ott bújik meg a gondolkodásukban, hogy az Orbán-párti kétmillió – bármit állítson is a miniszterelnök – nem mindig fedi le a nemzetet. Léteznek ügyek, amikor a rendszerint megosztott, vagy csöndesen hallgató többség kollektíve mást gondol, mint az egységbe fanatizált kisebbség. Ilyenkor, ahogyan a netadó, a vasárnapi boltzár vagy legutóbb az olimpia ügyében láthattunk, napokig-hetekig tartó kommunikációs káosz előzi meg a határozott cselekvést: előbb meg kell tudni (természetesen újabb, ezúttal tágabb kitekintésű mérésekkel), hogy mit gondolnak az aktuális nemzeti ügyről azok, akiket a miniszterelnök amúgy rutinszerűen kifelejt a nemzetből. És az a helyzet, hogy az értelmezési különbségek olykor áthidalhatatlanok. Orbán Ráhel elfeketült olimpiai logója a Facebookon a kétmilliós nyájnak egy újabb baloldali (?) árulást jelent, nekünk, többieknek viszont inkább a rokonság és a klientúra (materiális szempontból abszolút érthető) gyászát szimbolizálja, meg a minden hasonló esetben menetrendszerűen érkező kormányfői bosszút, amelynek az előszele máris lecsapott a Puskás stadion egy nap alatt megduplázódott ára formájában. - Ha nem akartok olimpiát, hát nem lesz, de a pénzt akkor is elköltjük– üzeni az emelkedett gesztus, alátámasztva a további közpénzégető kutatások nélkül is kézenfekvő következtetést: hét évnyi szakadatlan árokásás után sincs két Magyarország, csak egy, amelynek a működtetőiből a nyolcmillió választópolgár háromnegyedének egyre inkább elege van.
