Csak tiszta forrásból táplálkozom, ezért magamat idézem. Nem szó szerint, de a gondolat valahogy úgy hangzott egy korábbi publicisztikában: Orbán, ha a vereség esélyét szimatolja a levegőben, akkor gyorsan visszalép. Ezt tette a netadó esetében, de a vasárnapi boltzár kapcsán is. Amikor már semmilyen "profitot" nem remélhet az adott ügyből, akkor gyorsan kihátrál mögüle; nem akarja vesztesen elhagyni a pályát. Helyette inkább kommunikációs hadjáratot indít, hadd higgye a közönség, hogy szó sincs meghátrálásról, vereségről, sőt egyenesen győzelemmé stilizáltatja a bukást.
Nagyjából ez történik most, a 2024-es olimpia ügyében; ádáz háború indult el mindkét oldalon, ki milyen módon tudja kihasználni a népszavazási akció eredményességét. A Fidesznél a szokásosnál lassabban találták meg a kánont, sok-sok, tőlük váratlan össze-vissza beszéd után találtatott ki a fő üzenet: "az ellenzék széttörte az olimpiai álmainkat", ahogy azt a kormánybarát Magyar Idők hirdeti címlapján. Amiből egyébként az is következik, hogy a kormánypárt kommunikációs gurujai egyelőre képtelenek bármiféle innovációra. Nagyjából ott tartanak, ahol hét évvel ezelőtt; az "emútnyolcévezés" különböző válfajait adják elő, azaz mit és hogyan ront és rontott el az ellenzék. Pedig itt és most, vélem én, csak az ő fejükben létezik az ellenzék bűnössége; az emberek sokasága mégsem maga az ellenzék - vö: a haza nem lehet ellenzékben -, vagyis a politikai ellenfelek legfeljebb (kivételesen) ráéreztek arra, hogy a többség ma Magyarországon nem akar olimpiát. És ezt persze maga Orbán is tudja most már - mint ahogy feltehetően azt is, hogy a tényleges rendezésre semmi esélyünk nem volt -, és azt is: a többség álma még nem jelentheti a többség egységes akaratát. Mert igen, ha a kérdést teoretikusan közelítjük meg, akkor nyugodtan kijelenthető: a főváros, de az ország lakossága is nagyon örülne, ha lenne Magyarországon egy ilyen világraszóló esemény. De amikor a saját pénztárcáját - olykor annak ürességét - nézi, vagy éppen az orvosi rendelőben vár órákon át, akkor megfordulnak a gondolatok, és elég gyorsan eljut odáig: nem, nekünk most nem olimpiára van szükségünk.
A Fidesz-féle kármentés - kenjünk mindent az ellenzékre - csak arra utal, hogy Orbánék voltaképpen nem voltak felkészülve erre a végkimenetelre. Azt pontosan tudta, tudja a miniszterelnök - mint a korábban említett példák esetében is -, hogy feljutott a pózna tetejére, onnan már nem lehet továbbmászni. Azt azonban nem, hogyan kell onnan elegánsan, rugalmasan, győztesnek tűnően lejönni. Hogyan lehet elmagyarázni az embereknek, hogy ők voltaképpen akartak olimpiát, csak ez a gaz ellenzék, plusz a még nem tudni hova sorolható Momentum mozgalom babrált ki velük. Vagy hogy őt és kedvenc dakota közmondásait idézzük, hogyan lehet ripsz-ropsz leszállni a lóról, ha kiderül, hogy megdöglött.
Ezzel együtt meglehet: újra szerencséje lesz a miniszterelnöknek. Egyszerűen azért, mert az olimpia ellenzői is beleléptek a vad kommunikációs háborúba - itt természetesen szó nincs kánonról, miért pont ebben az ügyben lenne összhang -, és a népszavazás kiírása mellett kardoskodnak. A stílus nagyon különbözik: van, aki a gyávaságról beszél, van, aki kopaszok 2.0-át emleget. Az aláírásgyűjtés győztese is kitart a népszavazás követelése mellett, miközben már, meggyőződésem, nem ebbe az irányba kellene vinni a közbeszédet. Ezzel ugyanis a siker hatását tompítják, már csak azért is, mert a felhívás, az aláírandó ívek pontosan erről szóltak: "Egyetért-e azzal, hogy Budapest Főváros Önkormányzata vonja vissza a 2024. évi olimpiai és paralimpiai játékok megrendezésére irányuló pályázatát?"
Kiderült:a többség egyetért. Hiába kísérleteztek a kormányoldalon egyesek ezt a majd negyedmillió aláírást bagatellizálni, valójában tudták, nem létezhet más út számukra, mint a kihátrálás. (Más kérdés, hogy mint minden ügyben, itt is Orbán Viktorra várt a végső szó kimondása - még ha formailag erre csak később kerül is sor. Ez a magyarországi helyzet pontos leírása: minden fontosabb meg kevésbé fontos ügy felfut a miniszterelnökig, a döntések egy kézben összpontosulnak.) Orbán tehát gyorsan és határozottan kihátrált. Érthető, ha az ellenzék maximálisan igyekszik kihasználni az orbáni álom szertefoszlásából származtatható előnyöket, de vajon miért azon a ponton támad, amin már nincs mit támadni? Olimpia Magyarországon nem lesz, a pályázatot visszavonják, ezzel tehát már nincs dolga az ellenzéknek. Volna viszont azzal, hogy rámutasson a rendszer működésének tarthatatlanságára, arra tudniillik, hogy a kormányzat, a Fidesz, maga Orbán Viktor álságos, hamis, manipulatív nemzeti konzultációkba menekül, amelyek se nem nemzetiek, se nem konzultatívak, miközben a tényleg a népre tartozó kérdésekben nem meri megkérdezni a népet. Arról kellene most szólni a politikának, hogy ez így nem mehet tovább, nem lehet a társadalom nevében kihagyni a társadalmat a döntésekből. És arról kellene szólni a politikának, hogy számoljanak el az utolsó fillérig, miért és mire költöttek el eddig milliárdokat, hogyan tehették ezt kellő felhatalmazás nélkül és kik voltak azok, akik ezekből a milliárdokból részesültek. Másként: kik voltak a haszonélvezői annak a semminek, amit budapesti olimpiának neveztek el. Nem népszavazást kell immár követelni, hanem számolni és elszámoltatni. Mert - mint minden területen - ez az, amit folyamatosan megúszik a mai kormányzat.