Az elmúlt hetekben két ügy tépázta nemzeti érzéseinket. Az egyik az “Igazi Csíki Sör” esete, a másik pedig az azonosnak hitt termékek összetételének különbözősége, első megközelítésben magyar-osztrák viszonylatban. Mindkét történet közös nevezője a fogyasztók megtévesztése, ahol nem csupán a szóban forgó cégek egyike-másika, hanem főleg a nekifeszülő kormányzati kommunikátorok verik át vastagon a közvéleményt.
Az “Igazi Csíki Sör” problémája talán az egyszerűbb. Az ügyben hátra van még jó sok hatósági, bírósági döntés, de az már most jól látszik, hogy az “Igazi Csíki Sör” meglehetősen elrugaszkodik az elvárható versenyjogi magatartástól. Hiába hozzák bizonyos újságok és portálok a “Ciuc” és az “Igazi Csíki Sör” címkéinek tényleg eltérő fotóit azt bizonygatva, hogy ezek összetéveszthetetlenek. Nem ebben van ugyanis sem a probléma, sem pedig a megoldás kulcsa.
A helyzet sokkal inkább az, hogy a holland multi, a Heineken eredendően felvásárolta a népnyelv által egyszerűen csak ’csíki sörként’ emlegetett sörmárkákat, illetve magát a gyártót, sőt ezzel összefüggésben levédetett több elnevezést, így például a “Csíki Prémiumot - Premium Ciuc" is. Magyarul anno megvette a ‘csíkit’, tokkal vonóval. Lehet ezen háborogni, de ettől még tény, hogy egy holland ‘anyukával’ a háttérben becsületes székely, román, magyar, szász, cigány stb. munkásemberek főzték a csíki sört, több kevesebb megelégedéssel és haszonnal.
Nos, ebbe az idilli képbe lépett bele egy félig helyi, félig szintén holland tulajdonban lévő vállalkozás, amely azt gondolta, hogy az igazi csíki sört márpedig ő fogja készíteni, egyszersmid azt sugallva, hogy a versenytárs nem igazit gyárt. Picit sem szükséges magyarázni, hogy ez felbőszítette az eredeti márkatulajdonost, aki eljárások és perek sokaságát indította el önnön gazdasági érdekei védelmében.
A folyamatoknak még messze nincs vége, de annyi már bekövetkezett, hogy a román bíróság megsemmisíteni rendelte az “Igazi Csíki Sör” mindenféle megjelenését. Nos, idehaza aztán ebből kerekedett egy igazi nacionalista kormányzati sajtókampány.
Nem kívánom taglalni az előadott marhaságok és hazugságok sorát, van ennek bőven ‘irodalma’ a magyar sajtóban. Inkább a tanulságokról szólnék.
Akármelyik sörnek is van, avagy lenne igaza, a ‘csíkit’ nagyon is a 'hazájában' főzik a 'hazájában' élő, dolgozó emberek. Ilyetén módon sem a melós, sem a fogyasztó nem feltétlenül károsodik. A vita tétje inkább az, hogy mely vállalkozás teheti zsebre a hasznot, avagy miként részesedhetnek a hagyományból. Nos, baloldali gondolkodással élve a konkrét esetben ez nagyjából édesmindegy. Az már kevésbé, hogy a csata során adódhatnak ‘sebesültek’, nem kevesen pont a helyiek köréből, akik elveszíthetik állásukat, megélhetésüket, s mindezt a sunyi tőkeérdekek következtében.
Versenyjogi szempontból is figyelemre méltó a román bíróság döntése, amely az egyre következetesebb európai magatartást erősíti, azaz szigorúan szankcionálja a termékbitorlást és egyéb disznóságokat. Jobb ha mi is hozzászokunk a korrektség követelményeihez, mert mint látszik, az önámítás rövid távon talán élvezetes, de csúnyán visszaüthet. Legfőképp azonban arra legyünk figyelmesek, hogy a piaci sikerek záloga az alapos, eljárási szempontból is körültekintő munka, amit nem lehet nacionalista hőzöngéssel kiváltani.
Egyébként sok sikert kívánok az “Igazi Csíki Sör” utódjának, az “Igazi Tiltott Sörnek”, bár nem a sör maga lett betiltva, hanem csak a zavaros kufárkodás.
Ennél sokkal izgalmasabb versenyjogi helyzetet mutat a majd’ kéttucat terméket érintő hazai vizsgálat, amely azt tárta fel, hogy ugyanazon márkanevek alapján eltérő minőséget mutatnak az Ausztriában és a Magyarországon forgalmazott egyes, többnyire élvezeti árucikkek.
Szeretném megerősíteni, hogy ez a jelenség roppant széles körben létezik Európában, sőt, leginkább általános gyakorlat az azonos márkák mögötti nemzeti tartalmak különbözősége, ami jelenthet nüansznyi eltérést, illetve ténylegesen gyengébb vagy erősebb minőséget, egyaránt. Bár a magyar kormány csak most észlelt, az Európai Parlament - jelenleg a nevemen futó - éves versenypolitikai jelentésében kitér erre a problémakörre, megoldásokat is javasolva, amelyek lényege, hogy a jövőben szigorúbban kell kezelni a megtévesztést kísértő gyakorlatokat, azaz lényegesen világosabb termékmegnevezéseket várunk el.
Banális példa lehet az erőleves esete. “X” nagynevű levesporgyártó cég bizony nagyon is eltérő “erőleves”-összetételeket kínál (amúgy azonosan “X” márkanév alatt) az egyes nemzeti piacokon. A magyar változatú “erőleves” azonban akkor sem tévesztendő össze a megannyi európai országban és nyelven forgalmazott hasonlókkal, mégha a szótár pontosan ilyen megfelelőket is adna ki. Ugyanígy a “Gulasch”, avagy a “Goulash” nemhogy a “gulyással” nem azonos, de még egymáshoz képest is különböznek. El kell fogadjuk azt, hogy a cégek elképesztő energiákat fordítanak a nemzeti sajátosságoknak való megfelelésre, s ennek milliárdnyi apró fogása van. Mégis, az EP sokkal világosabb termékmegjelöléseket vár el.
Mindez azonban igen cifra tud lenni. Franciaországban a mai napig elfogadott, hogy bizonyos sajtokat pasztőrözést nélkülöző tejből készítenek, de ugyanezen márkanevek alatti termékeik Európa más országaiban már csak pasztőrözött változatban (s ezáltal markánsan eltérő ízben) forgalmazhatók. A söröknél néha még ma is találkozunk az adott márkanév “export” kiegészítésű mutációjával, de például a legnagyobb cigarettamárkák is szinte kizárólag más és más minőséget produkálnak az egyes piacokon.
A ferihegyi ‘tax-free’ boltokban még árban is világosan el vannak különítve a nemzetközi, illetve hazai forgalmazású cigaretták, miközben első ránézésre dobozaik ugyanolyanok, noha az egyik 19, a másik pedig 20 szálat tartalmaz, hogy a tényleges minőségi paraméterekről ne is beszéljünk. (Ha és amennyiben Európában is - szerintem hibásan - beköszönt a cigaretták egységesen ‘fehér’, azaz kvázi márkasemleges csomagolásának korszaka, az végképp nagy pofont fog adni a fogyasztóvédelmi szempontoknak.)
Szintén eklatáns példa lehet a leghíresebb üdítőgyártók gyakorlata, amely szerint ahány földrajzi helyen, ahány féle-fajta kiszerelésben vásároljuk őket, annyiféle az ízük, miközben halál egyértelműen azonos néven árulják őket. Nyilván a fogyasztók megtévesztését kiálthatnánk, de valójában a cégek boszorkánykonyháiban gondoskodnak a védelemről is, ha máshogy nem, hát apróbetűs formában.
A felháborodásra hajlamos olvasókat tehát kissé le kell hűtsem, ugyanis elenyésző azon esetek száma, ahol az adott cég benézi a jogszabályokat és egyéb kívánalmakat, s valóban mást kínál ugyanazon néven, illetve formátumban. Könnyű mondani, hogy lám, ugyanaz a kekszféleség silányabb minőséget takar Magyarországon, mint Ausztriában, csak hát éppen az összetevők nagyon is fel vannak tüntetve, a csomagolás, pontosabban a felirat pedig sok esetben van annyira más, hogy az védekezési támpont legyen, de legfőképp az ár különbözik. Igen, a silányabb minőség olcsóbb árat takar, és fordítva. Ennek megfelelően az lenne a helyes, hogy ha létezik 'mosópor plusz', akkor világosan legyen 'mosópor mínusz' is!
A nagy multik ugyanazt csinálják, mint helyi versenytársaik. Ha például egy piacon az üdítők többsége kukorica-alapú édesítőszerrel készül, akkor bizony a nagynevű multi sem fog kilógni a sorból, hiszen ízlésre közelebb jut a helyi fogyasztókhoz, s így az árversenyben sem marad le.
Ha egy magyar áruházban megnézzük a virslifelhozatalt, még a legmagasabb minőségű termékek gyártói sem nagyon viszik a hústartalmat 85 % fölé, miközben Németországban szinte csak e felett lehet bármit is virsliként eladni.
Magyarországon mi sajnos ahhoz vagyunk szokva, hogy a virsli hústartalma jellemzően 50-60 % körüli. Ezt diktálják a hazai előállítók, s ha egy nyugati márka be akarna lépni erre a piacra, akkor bomba biztosan fellazítaná az eredeti termékét, s mondjuk 90 %-ról 70-re vinné le a húsarányt, hogy ne kétszer, hanem csak másfélszer legyen drágább a versenytársaihoz képest.
Mindez nem lenézés, nem átverés, hanem a kapitalizmus sajátos logikája. Jómagam szívesen vagyok partner a kapitalizmus móhóságának jelentős korlátozásában, ezért a már említett EP versenypolitikai jelentésben azokat a ‘smart’ technológiákat ösztönözzük, amelyek lehetővé teszik, hogy egy-egy okostelefonos ráfényképezéssel beható, akár összehasonlítható információkat szerezzünk egy adott termékről, standa pityere a boltban.
Tudomásul kell vennünk azonban, hogy a nemzetközi cégek nem átverni, lenézni akarnak minket, hanem a lehető legpontosabban srófolni, majd kiszolgálni az igényeinket. (Az átverés és a lenézés sokkal inkább a helyi kóklerek műfaja.) Ha a magyar fogyasztó például az élelmiszereknél minden más szempont elé helyezi az árat, akkor a gyártók mindent meg fognak tenni az olcsítás érdekében. Ha valaki lenéz valakit, akkor azok mi magunk vagyunk önmagunkkal szemben, és egyúttal álságosak is, amikor teoretikusan azt várjuk el, hogy a magasabb minőséget mi olcsóbban kaphassuk meg másoknál. A nemzeti minőségünket bizonyosan nem az alultájékozottságból fakadó nacionalista hevület fogja megemelni. A korrekt felvilágosító munka annál inkább.
Személyes hangon szólva európai parlamenti képviselőségemből adódóan háromlaki életvitelt folytatok (Budapest, Brüsszel, Strasbourg), így kvázi heti szinten össze tudom hasonlítani a magyar, a belga és a francia élelmiszerboltok kínálatát. Teszem ezt annál is inkább, mert hobbim az élelmiszerboltokban való “szörfözés”, nem is feltétlenül a vásárlás, hanem akár csak a vizsgálódás kedvéért. Számomra a brüsszeli sonkák nem eléggé zsírosak, a budapesti zöldségek pedig igen drágák. A francia üdítők nekem túl vannak savazva, miközben ugyanazon francia kereskedelmi multi bagettje ég és föld Strasbourgban, illetve Budapesten. Mindazonáltal nagy kedvencem az egyik hazai manufaktúra csont nélküli füstölt csülke, szinte havonta veszek egyet-egyet, de még nem találkoztam kétszer ugyanazzal az ízzel, amit persze picit sem bánok, mert egyik jobb mint a másik...
