„Minden lehet belőlem, csak jó orvos nem” – szögezi le Csáth Géza az Úr volt rajtam a vágy címen a Magvető Kiadó által összerendezett naplófeljegyzéseiben és visszaemlékezéseiben. Aztán mégis elmeorvos lett, nem is akármilyen: a betegek ellátásával párhuzamosan, néha éppen ahelyett, praxisa kiterjedt a nemi aktusra is.
Csáth Géza, aki eredetileg Brenner József néven, 1887-ben, Szabadkán látta meg a napvilágot, 1906-ban német nyelven kezdte a felnőttkori naplóírást. A bejegyzéseket és visszaemlékezés-töredékeket Molnár Eszter Edina és Szajbély Mihály irodalomtörténész az eredeti kéziratok alapján rendezte kötetbe, amelyet alapos jegyzetanyaggal is elláttak.
A feljegyzések egyrészt kortörténeti adalékok, másrészt színes képet festenek a különös szerzőről. A napló elején Csáth tizenkilenc éves volt. A Budapesti Orvosi Egyetemen tanult, heti többször operába, hangversenyre, színházba járt. Ekkoriban érik nemisége, de kezdetben szexuális élete csak abból áll, hogy megállt beszélgetni utcalányokkal „izgatottan, dobogó szívvel, szakadozott beszéddel…de lekonyuló pénisszel.” Nagy hangsúlyt kap az önanalízis és annak részeként a pszichikai hatások kiváltotta impotenciával való szembenézés. A novellista, akinek ismert íróvá válását is nyomon követhetjük, olyan szorongó, mint egy súlyos pánikbeteg. Minden lélegzetvételét leste: aktuális vérnyomását és lázát rengeteg napi bejegyzésben feltünteti.
Csáth Géza írásának erejét a könnyedség adja. Soraiban hol tudományos evezőkkel, hol a szépirodalom szelébe kapaszkodva vezeti olvasóját. Sok kalandjában partnere Dezső, az író öccse, akit magához hasonlónak, de magánál jobbnak láttat. Dide, néha Desiré néven szerepel a kötetben Kosztolányi Dezső, aki később fájóan pontos képet adott az utókornak az 1919-ben, harminckét évesen öngyilkossá vált unokatestvéréről.
A kerek történetek, a hétköznapiság jegyeit magukon viselő feljegyzések éppúgy érdekesek, akárcsak a rajzok. Kezdetben festő szeretett volna lenni, később sokáig hezitált, hogy a zenei pályát válassza-e – naplójában hangsúlyosak komolyzenei élményei, zenekritikáinak alapjai. Megismerhetünk egy megkapóan művelt fiatalembert, aki ha hall egy-egy dallamot, képes azt lekottázni. Ennek, de átsatírozásainak, átírásainak nyomait is láthatja az olvasó.
Tehetsége, sokoldalú tudása és különcsége miatt elszomorító nyomon követni, mivé züllött le. Éjjelente írt, mivel már nagyon korán a Budapesti Napló szerzője lett, de német erotikus élclapban is publikált, a Nyugat pedig alapításától jelentette meg prózáját. Fiatalon a nagy tervek bűvkörében élt, zeneműveket írt, regénytervet készített, lázasan álmodozott. Eredményei sokszor mégis Hűbele Balázst idézték, alakja pedig fokozatosan alakult erkölcstelen antihőssé. Eluralkodott rajta a hipochondria és rácsavarodott a kábítószerekre, a néha már nikotinmérgezéshez vezető cigaretta rabja lett, de morfiumadagja – a „jó M”-ként hivatkozik rá – sem kevésbé meghökkentő.
„Minden nő megkíván naponta, óránként, az utcán, társalgásban száz és száz más férfit, ha csak egy pillanatra is. Gondolatban elképzeli a coitus helyzetét, coitál vele, szeretkezik vele, éppen, mint én is, aki minden szép nőt megkívánok, minden szép nő arcképét, minden kislányt, minden érett nőt, minden fajtát és rangút. Japánt, indiánt, szerecsent, kubait, spanyolt, magyart, bécsit, franciát, öreget és fiatalt” – ezek a sorok akár tézismondatai is lehetnének a Csáth-naplónak. A szenvtelen higgadtság, amellyel sorra veszi a sok tucat nőt, akit magáévá tett, olyanná alakítja füzetecskéit, mintha azokat csak azért írná, hogy koituszainak emléket állítson. Nem különben bizarr későbbi feleségével, Jónás Olgával való kapcsolata. A „pinaügy”, ahogy írja, öccse és közé állt, mert mindketten csapták a szelet a nőnek, aki végül Csáth Gézát választotta. Az asszony sem volt szent, de annyiszor biztosan nem csalta meg párját, mint ahányszor a férfi félrelépett. Csáth furcsasága az is, hogy szerelmét, akit végül meggyilkolt, mazochistának, ugyanakkor érzékinek és kíváncsinak írja, de azért mégiscsak rondának tartja – a róla készített arcportréja is ijesztő. A szépíró-fürdőorvos Csáth Géza 1914-ig terjedő személyes feljegyzései deprimáló képet festenek a férfiről, aki utolsó éveiben már csak „szomorú basznoknak” tartotta magát.
