Érdemes talán onnan indulnunk, hogy a rendszerváltás előtti utolsó „békeévben", 1988-ban a MÚOSZ éves költségvetésének mindössze egy százalékát fedezte a szervezet tagjai által befizetett tagdíj. Az újságírók szövetségének céljaira szánt állami forintok korábban, a hatvanas évek közepéig a Magyar Népköztársaság költségvetésének Miniszterelnökség című fejezetében foglaltak helyet (ugyanott, ahol a király nélküli Magyar Királyság idején is). Történetünkben szerepe van a Bajza utca sarkán álló Andrássy úti székháznak is - csak ebből a házból több mint kétmilliárd forint bevétele lett a MÚOSZ-nak, jóval az ezredforduló után.
Az újságíróként végezhető munka előfeltétele hosszú évtizedeken át a MÚOSZ-tagság volt. Fél- és egész diktatúrákban kiemelt értelmiségi pályák esetén ez ismert megoldás komplett szakmák felvásárlására. A befoglaló nagy alkuk érvényesítésére és biztosítására a kötelező tagság és a jelentős kedvezményezettség kivételes állapota szolgált.
A rendszerváltoztatást még aktív belső vívódások és éles szerepfelfogási viták kísérték a MÚOSZ-ban. Ezekben a vitákban a nyolcvanas években mégis emancipálódott, a kiküzdött és a személyesen gyakorolt sajtószabadság napi harcait sikerrel folytató tagok csaptak össze azokkal, akik a mindenkori kormányzati hatalomhoz igazodás kényelmére vágytak. Ám sem az érdemi tagdíj fizetésének felismert kényszere nem jutott többségre, sem a szervezeten és szervezetben élősködők mindenkori (döntéshozatali) többségét nem sikerült megrendíteni.
Egy rövid pillanatig még élt is a belső pluralizmusát tényleges belső demokratizmussal megóvni képes egységes magyar újságíró szervezet illúziója. De aztán – éppen úgy, mint az ágazati szakszervezeteknél – a pluralizmus átlépte a szervezeti határt, és számtalan önálló törpeszervezet alakjában téma (sport), világnézet (katolikus), megjelenési forma (digitális), vagy politikai keresztapák szponzorációi alapján bármire hivatkozva (MÚK) szerveződtek, s váltak később jelentéktelenné az újságírók különböző szervezetei. És kis csúszással követte őket a MÚOSZ...
Ugyanis rendre elfojtották a fokozottabban szakmai, érdek- és jogvédő szerepfelfogásokat, s az egymást követő elnökök szinte mindegyike csalódott, sértett, kudarcos emberként, véglegesen hátat fordítva távozott. Így-úgy még akadtak pótlólagos – olykor újra állami - források, folyt az ügyeskedés, de közben szépen lassan öregedett és csökkent a tagság, kopott a vagyon, szakadoztak a személyi kapcsolatok által ápolt pozíciók horgonykötelei, és a tagdíj egy átlagos – nem újságírói - fizetés esetén járó havi 1 százalékos nagyságrend körül állandósult - a tényleges jövedelemtől függetlenül. Talán jobb lett volna, ha a kollégák befizetik a valós jövedelmük egy százalékát. Nem így történt. Mindez aztán stabilan a százmilliós keret alá szorította a szervezet éves költségvetését.
Jelentősen befolyásolta a szakmai folyamatok alakulását a szövetség két kiállása. Egyrészt elérték, hogy az újságírók vállalkozóvá válva - költségeiket beszámítva - kedvezőbben adózhassanak, de ez nemcsak a munkahelyeket, hanem a munkahelyi (szerkesztőségi) MÚOSZ szervezeteket is szétverte, és tömegesen a tagság feladásához vezetett. Később, amikor vissza kellett térni a szerkesztőségi státuszokba, a szervezet már nem tudott kínálni semmiféle védelmet az újságíróknak, a lemorzsolódás tovább gyorsult. Az már természetes hatás volt, hogy a pályára lépő fiatalok, s főleg a digitális újságírók, már be sem léptek a jó hírét és presztízsét vesztett MÚOSZ-ba.
Még sajátosabb volt az a kísérlet, amikor a MÚOSZ Érdekvédelmi Bizottsága – egyszerre szakszervezeti és klasszikus kamarai jegyeket is felmutatva – összeállított egy szakmai kódexet, amiben a címlapfotótól a tudósításig, a hírszerkesztéstől a riportig, a jegyzettől a tárcáig megpróbált árcédulát tenni az újságírói teljesítmények különböző formáira. Erre már keményen odacsapott az akkor történetesen szocialista-liberális kormányzati hatalom: a Versenyhivatal három millió forint bírsággal sújtotta a MÚOSZ-t, mert kulturális egyesület létére érdekvédelmi tevékenységbe tévedt. Durván és határozottan jött a büntetés, mert ezzel a kísérlettel úgy tűnt, hogy a MÚOSZ fel akarja rúgni a nagy alkut; a szakma részt kért a magyar sajtóba akkor még vastagon ömlő külföldi reklámbevételekből, és ezzel megkérdőjelezte azt a leosztást, hogy a média a politikai pártoknak alávetetten működik.
A MÚOSZ sem az első médiatörvény megalkotása és bevezetése, sem a duális médiarendszer piaci viszonyainak kialakítása, sem a közszolgálati média alávetése és államivá tétele, sem a digitális média oly erőteljes térhódítása során nem tudott tényezővé válni. Amikor a mai kormányzat a valamikori jogállam lerontása előtt szinte próbafutamként maga alá gyűrte a teljes médiaszabályozást, a MÚOSZ már a margón kívül állt, a saját tagsága mozgósítására is képtelen állapotban szenvedte el mindazt, amit szakmailag még a szocialista kormányzatok vesztettek el 2008 és 2009 médiatörvény-tervezeteiben.
A hárommilliós büntetés tanító erejű döntés volt. Sokan értettek belőle. Azóta lényegében egyetlen laza, folyamatosan fluktuáló perem-tagságú, de nagyon kemény magú csoportosulás határozza meg a MÚOSZ belső folyamatait, amelynek a célképzetei nem a sajtószabadság, a véleménypluralizmus, a minőségi magyar nyelv, az etikailag intakt szakmaiság, a tényfeltárás, a társadalmi nyilvánosság kiküzdése és védelme, az igazság feltárása felé mutatnak. Ezek az értékek egyébként a MÚOSZ Alapszabálya szerint a társdalom demokratikus berendezkedésének, az európai jogállam védelmének szolgálatában alapvető céljai a MÚOSZ-nak.
Ám a „meghatározó csoport" a működtetést, a szervezet folyamatos napi uralását tekintette értéknek. Az „eszménykergetők" és a valódi érdekvédők 2012 tavaszán még képesek voltak kiállni a szakma és a hivatás becsületéért; a Marczius Tizenötödike című alkalmi kiadvány egy olyan kísérlet volt, amely címlapján méltán hordozta a HIVATÁSUNK A NYILVÁNOSSÁG – című programnyilatkozatot. De aztán a következő években az „üzemeltetők" néhány fals mondás és sok-sok hallgatás árán csak eljutottak a lejáratódás, a hitelvesztés, a figyelemből kikerülés kiteljesítéséhez. Azt tényként állíthatjuk, hogy a MÚOSZ közpolitikai és nyilvánosságpolitikai értelemben már régen a (szakmai) margón kívül, és a mindenkori kormányzati hatalom számára teljesen jelentéktelenként, ártalmatlanul vegetál. Illetve dehogy: biztatóan fogy évről-évre!
Látva az ország kormányzásában hét éve meghatározó politikai erők gyakorlatát, s tudva, mit műveltek az elődeik, talán nem árulunk el titkot az olvasónak: van, amikor egy szervezet (esetleg az állam) puszta üzemeltetése is hasznos a belső erőknek, s mint látjuk, az sem baj, ha a folyamat esetleges lezárása is számukra kedvezően formálható. Ez a „vég" általában vagyonszerzés, amikor is valami közjószág átzsilipel a magántulajdon szentségének sáncai mögé. A MÚOSZ taglétszáma és költségvetése évente 5-7 százalékkal csökken, tényleges tagdíjfizető tag háromezernél több már nem lehet. Tehát ezen a sínen a MÚOSZ-nak mindjárt vége van, miként a botnak! A tagok fele túl van a hetvenen, a korátlag ötvenhat év körül alakul. Ám a botnak a végén van egy kis ciráda; az ingatlanok!
1. Hogy lehetséges, hogy egy sorvadó korfájú szervezet, amikor pénzhez jut, olyan ingatlanberuházásokat hajt végre, amelyek az ölébe hullott milliárdokat szinte teljesen felélik?
2. Mivel magyarázható, hogy miközben az Alapszabály szerint is a szakosztályok munkájában valósul meg a MÚOSZ lényege, ezek működésére – 27 működő szakosztályt jelez a honlap - rendszeresen az éves költségvetés ötvened része (mindösszesen évi másfél millió forint) jut?
3. Mivel magyarázható, hogy miközben 2012 óta a MÚOSZ számos alkalommal módosította az Alapszabályát, a bejegyzési kérelmeket a vezetés (szándékosan?) úgy adta be, hogy azokat a Budapesti Törvényszék ne tudja bejegyezni? Kinek a céljait szolgálta, hogy eközben úgy tettek, mintha a módosítások megfelelnének a jognak, és így a MÚOSZ Etikai Bizottságából a szervezet belső rendőre lett, s miért, hogy egyes tagok választhatóságát jogellenes cenzusok bevezetésével gátolták meg?
4. Hogy volt lehetséges éveken át eltitkolni a tényt, amit végül a Budapesti Törvényszék tavaly kimondott: a MÚOSZ 2011-es Alapszabálya az egyedül érvényes változat?
5. Mivel magyarázható, hogy az utóbbi évtizedben a MÚOSZ egyetlen tagtoborzó akciót sem indított? Miért tették tönkre a szervezet honlapját és az eMasa.hu médiaszakmai folyóiratot?
E kérdésekre talán minden felelős, megbízását komolyan vevő küldött keresni fogja a választ, amikor a MÚOSZ február 25-re összehívott, és teljes tisztújításra készülő küldöttgyűlésére beül.
Ám a médiaszakma minden tagjára nézve elvárható a felismerés: az a vagyon és infrastruktúra, aminek a sorsa február végén eldől, szolgálhatná az újságírói hivatás tisztaságát óvó és védő, azt büszkén és szabadon gyakorló, a társadalom helyi, országos, közéleti és politikai nyilvánosságát ténylegesen szolgáló hatékony újságíró szervezet céljait és működését is.
Hamis illúziókat kelteni bűn! Lehetetlenre biztatni balga és csalárd dolog.
Ma az újságírók többsége kiszolgáltatott, alárendelt, a mindenféle cenzúrák gyakorlatát kényszerűen elfogadó, a társadalmi, politikai és piaci manipulációkat kényszerűen szolgáló helyzetben van. Keresetükből talán egy érdemi, havi egy százalékos szakszervezeti-szakmai szervezeti tagdíj még kigazdálkodható, de új, a ma még meglévővel összevethető infrastruktúra már soha.
Éppen ezért kellene most elsőként a munkahelyektől távol, a civil szerveződés maradék szabadságát még érvényesítve, a működést a tagság adózott pénzéből finanszírozva a MÚOSZ vagyonát megmenteni, és eredeti rendeltetése, a sajtószabadság megvédése érdekében naponta használni. Újjászervezni a szakmát, visszaszerezni becsületét, s visszatérni a nemzet szolgálatához.
Ha a szervezet vezetése a máig meghatározó csoport kezében marad, akkor a következő négy évben a MÚOSZ bedől, vagyona piacra kerül. Vagy ami még ennél is rosszabb, miközben a tagok folyamatosan kihalnak, a vezetés az eddigi gyakorlatot folytatja. Mert miféle dolog tisztújítás előtt két hónappal sokéves előnytelen szerződést kötni az M5 állami tévécsatorna embereivel, és kiadni stúdiónak a székház egyetlen használható rendezvényi termét? Mikszáth, a névadó forog a sírjában!
Ráadásul jövőre lehull az ingatlanokról a csak szervezeti célokhoz rendelt (felidézem: sajtószabadság védelme, nyelvápolás, demokratikus társadalmi berendezkedés védelme, elfogulatlan és objektív hírszolgáltatás, stb) felhasználást előíró állami korlátozás. Eddig e miatt csak a MÚOSZ tagjai használhatták (volna) ezeket az ingatlanokat. Holnaptól jöhetnek az orosz és a kínai újságíró szervezetek fizetőképes tagjai, és a hatalmába oly furmányosan visszacsusszant mai vezetés állítólag már szerződött is velük; várja őket a tihanyi visszhang!
Vegyük észre mindennek praktikus előnyeit: néhány vezető a maga céljára fialtatja a legnagyobb országos újságíró szervezet ingatlanait, miközben a tagság kihal, a médiafelületek 95 százaléka a kormányt szolgálja, és senki sem tiltakozik ellene a MÚOSZ mezében.
Vitathatatlan, február 25-én irányt kellene váltani! A szervezet élére olyan vezetőséget kell állítani, amelynek szakmai alkalmassága és elkötelezettsége, emberi tisztessége és állampolgári bátorsága megkérdőjelezhetetlen. Amelynek hívó szavára a szakma legjobbjai vissza- (avagy a fiatalabbak be-) lépnek a MÚOSZ-ba, s visszafoglalják azt egy büszke európai hivatás számára.
A betöltetlen vágy munkáljon bennünk: „Kívánjuk a 'sajtó szabadságát, a censura eltörlését."
