Moldova György legendás figurája, H. Kovács jut eszembe, aki a - már nem emlékszem pontosan az összegre, de az akkori fogalmak szerint számára elképzelhetetlenül drágán - beszerzett számítógép árát hallva azt kérdezte, csodálkozva: miért, mekkora golyói vannak? (Gyengébbek kedvéért: fantáziája csak a számológépig, az abakuszig terjedt.) Szóval nagyjából így vagyok én is ezzel a budapesti olimpiával; egyes tanulmányok és levezetések szerint már magára a pályázatra elkölthetünk nagyjából negyvenmilliárd forintot, miközben a terv tízmilliárd volt. Fogalmam sincs, milyen aranyrudakba vésték azokat a tanulmányokat, mi kerülhetett már eddig is hétmilliárdba, szaktanácsadás címén, de elképzelhető, hogy pont annyira vagyok tájékozott ezekben a tender-előmunkákban, mint H. Kovács a számítógépek világában.
De: vélhetően más sem lát pontosabban nálam, sőt egyes elemzők szerint ennek a hihetetlenül magas összegnek - amely, nem győzöm hangsúlyozni, még csak a pályázatra elköltött forintokat tartalmazza - jelentős részét ellopták, ellopják. Ezt ma már olyan természetességgel írják le szakértők, mint ahogy a levegővétel hozzátartozik a létfenntartásunkhoz. Amúgy, ha csak erről az oldalról közelítem az olimpiai akciót, azt kell mondanom: a négyszeres túlköltés a normális. Ma Magyarországon, ha elindul egy beruházás - most olvastam egy tanulmányban - a végeredmény a négyszerese lesz az eredeti költségvetésnek. (Ebből a megközelítésből már kifejezett dicséret illeti a Szépművészeti Múzeumot, melynek beruházása csak egyharmadával került többe a beharangozottnál, legalábbis a jelen állapot szerint, de persze legyünk óvatosak, még nincs vége...) Gondoljunk csak bele: normálisan azt hinnénk, hogy a tervezett és a tényleges költségek között nem lehet nagyobb a különbség, mondjuk, tíz százaléknál, ellenkező esetben már a bűnüldöző szervek szállják meg a terepet. De nap mint nap kiderül, súlyosan tévedünk.
Inkább az válik "normálissá", hogy a tervezők, beruházók, kivitelezők olykor már a magyarázatra sem fordítanak energiát, az elemzők meg a maguk természetességével közlik, hogy az előbb említett Bermuda háromszögben eltűnik a pénz jelentős része. (Megint egy zárójel: a vizes vb-re kalkulált, legyünk nagyvonalúak, 30 milliárd ma százmilliárd fölött tart. Hogy ebből - stílszerű kifejezéssel - mennyi úszott el, azt nem lehet tudni. A nagyobbik baj, hogy soha nem is fogjuk megtudni. Ráadásul, még mindig itt a zárójelen belül, a kezdeti, tényleg látványos uszodából lett egy ronda létesítmény a Duna-parton. Egyes magyarázatok szerint azért, mert a szép uszoda egymilliárddal többe került volna. Na de zárjuk be a zárójelet, mert sose keveredünk ki belőle; félő, hogy eszünkbe jut a Várkert Bazár, a Karmelita kolostor, netán néhány autópálya építés és még sorolhatnánk; egyiknél sem tudjuk, melyik beruházásnak mekkora golyói vannak...)
Így aztán itt az ideje, hogy visszatérjünk a budapesti olimpiára, amiről most már azt sem lehet pontosan tudni, kinek az ötlete volt. Legalábbis, ha Kósa Lajos okos és szellemes - nem kellett volna mindkettőt idézőjelbe tenni? - okfejtését hallgatjuk. Mert ő most éppen azt mondja, hogy a kormánynak és a Fidesznek semmi köze ehhez a projekthez, a pályázó Budapest volt, tessék odafordulni a kérdéseikkel. (Szegény Tarlós, mi minden lesz még itt ráverve...) Kósa elhatárolódása persze érthető, a mostani állás szerint elkerülhetetlennek látszik a népszavazás a rendezésről, és bármily erőteljes kampányt folytattak a 2024-es pályázat szervezői a játékok mellett, a lakosság többsége egyre erőteljesebben fordul szembe a gondolattal. És ennek a többségnek fogalma sincs arról, hogy eddig és ezután mennyi pénzt lophattak, lophatnak el a bemutatott kiadásokból. Pusztán azért nem akarnak olimpiát, mert azt gondolják, hogy másra kellene költeni a pénzt. Például az egészségügyre. (Empirikus megfigyelés: onnan is ellopnák a pénzt, de legalább a maradék jó célra fordíttatna...)
Az emberek tehát, és ezt immár több felmérés is bizonyítja, elutálják a budapesti olimpiát. Pedig, vélhetnénk, milyen nagy dolog lenne Magyarország történetében, ha egyszer megkaphatna egy ilyen világra szóló eseményt. Ám ebbéli büszkeségünket felülírja az ország, a társadalom, kevésbé fellengzősen a hétköznapjaink állapota; se normális egészségügy, se megfelelő oktatás nincs, van viszont szegénység, még akkor is, ha a kormány mást akar láttatni. De akkor mit kezdjen a kabinet ezzel a helyzettel? Láthattuk, tapasztalhattuk: Orbán ott, ahol erős és nehezen letörhető az ellenállás, rugalmasan feladja a harcot, lásd netadó vagy a vasárnapi boltzár. Márpedig az olimpiát a felmérések szerint a lakosság hetvenhat százaléka nem akarja. Ez elég masszív tömegnek látszik ahhoz, hogy a miniszterelnök immár kevésbé tartsa fontosnak a budapesti rendezést.
Talán ennek lehet az első jele a Kósa-féle nyilatkozat; szerinte Budapestnek kell döntenie arról, hogy visszalép-e a pályázattól, vagy sem. (Egyesek szerint már az is nagy dolog, hogy a magyar főváros ott található a három, hivatalosan is kandidáló pályázó között; ennek a ténynek a reklámhatása is oly jelentős, hogy megéri a ráköltött pénzt. Hm.) Akárhogy is: e pillanatban feleslegesnek tűnik a népszavazás, oly egyértelmű a szembenállás. Annak dacára, hogy az elutasításban még nincs is benne az értetlenkedés; vajon mekkora golyói vannak a budapesti olimpiának?
