A szélsőjobboldal legszéle gyülekezett nem messze a Széll Kálmán (Moszkva) tértől, a városmajori templom mögött, hogy megemlékezzen az úgynevezett becsület napjáról. A társaság jórészt fiatalokból állt, olyanokból, akik aligha veszik sértésnek, ha neonácinak vagy újnyilasnak nevezik őket. A szervezők a pártzászlókat nemkívánatosnak nyilvánították, a résztvevőket – „a rendezvény jellegére való tekintettel" – arra kérték, hogy fekete, legalábbis sötét ruházatban érkezzenek. A megjelentek ehhez tartották magukat.
1945 február 11-én a német és magyar csapatok megpróbáltak kitörni a szovjet ostromgyűrűbe zárt budai Várból. A szélsőjobboldal számára ez a „becsület", a „kitörés" napja. 1997-ben tartották első demonstrációjukat. A rendőrség (és a bíróság) azóta hol betiltja, hol a külvárosba vagy magánterületre száműzi a rendezvényt, máskor – ha éppen úgy tartja kedve – engedélyezi. Tavaly például a budavári Kapisztrán tér volt a helyszín, idén a Városmajor.
Ezúttal hiányzott a szervezők közül a korábban kettészakadt Magyar Nemzeti Arcvonal, de ezen – mivel a bőnyi rendőrgyilkosság után gyakorlatilag felszámolták a társaságot, a szellemi vezér Győrkös István most is előzetesben van – senki sem csodálkozott. A csapathoz külföldi eszmetársak, németek és olaszok is csatlakoztak (az árpádsávos zászlók mellett lengyel és székely lobogót is láttunk). A menet dobpergés kíséretében a tábori vadászok I. világháborús emlékművéhez vonult.
A köszöntő szerint az egybegyűltek azért jöttek össze, hogy megemlékezzenek a „vörös mocsok" elleni harcban elesett áldozatokról. Nem beszélve arról, hogy Európa új véderejévé kell válniuk.
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom küldöttsége is feltűnt a megemlékezésen. A Jobbikkal szövetséges szervezet szónokot is adott. Incze Béla alelnök úgy vélte – bár „fizikai értelemben nem mi győztünk" – minden egyes apró áldozatban ott volt a győzelem lehetősége. Továbbá: az ember halandó, de az eszme legyőzhetetlen. A „liberális sajtó" jelenlévő képviselőitől azt kérte, ne okozzanak csalódást, „tegyetek ki minket a címlapra, erősítsétek fel a hangunkat".
Sajnos, rossz hírrel kell szolgálnunk számára: elenyészően csekély a valószínűsége annak, hogy a Népszava olvasói között akár egyetlen ember is akadhat, aki cikkünk hatására szimpatizálni kezd a nácikkal és nyilasokkal. Ellenben újra itt az alkalom, hogy idézzük Ungváry Krisztián történész rendkívül alapos, témába vágó könyvét, a Budapest ostromát. Ungváry hangsúlyozza, hogy egyedül Adolf Hitler ragaszkodott az általa „erőddé" nyilvánított magyar főváros védelméhez. Elrendelte, hogy Budapestet háztól házig vívott harccal kell védeni: függetlenül attól, hogy milyen veszteség éri a lakosságot és az épületeket. Veesenmayer német nagykövet és különleges megbízott közölte, hogy „nem törődünk vele, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk".
A világháború egyik legvéresebb, hónapokig tartó ostroma során Ungváry Krisztián adatai szerint a lakosság vesztesége mintegy 35 ezer ember volt. A szovjet áldozatokat nem számítva minden második halott a civilek közül került ki. A Vörös Hadsereg közel 80 ezer fős vesztesége valamivel nagyobb volt, mint a lakosság, a német és magyar védők áldozatainak száma együttesen.
A hazai szélsőjobboldaliakhoz külföldi eszmetársaik, németek és olaszok is csatlakoztak FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Visszatérve a városmajori rendezvényre, az egyik külföldi vendég, a német neonáci Matthias Fischer magyar kifejezéssel, Szálasi Ferenc köszöntésével zárta felszólalását: „Kitartás!". Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője arról értekezett, hogy a világot meghatározza az élettérért való küzdelem, aki mást állít, az hazudik – vagy nem normális. Ilyenekkel ő nem foglalkozik, A szélsőliberális, beteg és perverz emberek szerinte élhetetlenné, védtelenné tették Európát. Faji, nemzeti öntudatra van szükség, sárba kell taposni azt, aki „ki akar szorítani az életteremből". Végezetül Tyirityán még jobban bekeményített, és a rémtetteiről hírhedt Waffen SS-t éltette: „Elismerés és tiszteletem a Waffen SS-nek! Dicsőség a Waffen SS-nek!"
Közben a budai Várban, a Bécsi kapu térnél 30-40 antifasiszta ellentüntetést tartott. A szomszédos Kapisztrán térről indult a Kitörés Emlék- és teljesítménytúra. Vajnai Attila, az ellentüntetés egyik résztvevője, az Európai Baloldal elnöke feljelentéseket tett. A Népszavának nyilatkozva elmondta, hogy egy csoport náci karlendítéssel provokálta az antifa demonstrálókat, néhányan jogsértően eltakarták az arcukat. Többeken pedig SS-jelvényt látott, ami Magyarországon tiltott önkényuralmi jelképnek számít.
Sejtelmünk sem volt, miért éppen egy I. világháborús emlékműnél koszorúznak a becsületnaposok, gondoltuk, majd kiderül valamelyik szónoklatból. Nem derült ki. A megoldást Prohászka László: Szoborsorsok című könyvében találtuk meg. Bár a talapzaton lévő felirat (1914–1918, A magyar tábori vadászzászlóaljak hőseinek emlékezetére) nem utal rá, az emlékműnek a II. világháborúhoz is köze van. Kisfaludi Strobl Zsigmond 1940-ben – más források szerint 1941-ben – felavatott kétalakos szobrán ugyanis egy öreg, I. világháborús tábori vadász üdvözli fiatal, rohamsisakos katonatársát, aki II. világháborús egyenruhát visel.
1945 után nem a rohamsisak, hanem a tábori vadász tollas kalpagja okozott bonyodalmakat. Túlságosan hasonlított a csendőrök viseletére. Az emlékmű sorsa végül megoldódott, méghozzá – ahogyan Prohászka László fogalmaz – „világviszonylatban is egyedülálló módon". Mivel a kalapot nem lehetett eltávolítani, egyszerűen lefűrészelték az öreg katona fejét: Kisfaludi Strobl pedig új, honvédsapkás fejet készített.
Hab a tortán, hogy Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián egyik könyve szerint az eltávolított fejhez eredetileg a fehérterror különítményes parancsnoka, Prónay Pál állt modellt.
lásd még: Vizsgálatot követel az Európai Baloldal
