Hallgatom a Momentum ifjú politikusainak nyilatkozatait: ők majd meghozzák ennek a szétszabdalt társadalomnak a megbékélést. Mert ők se nem baloldaliak, se nem jobboldaliak, ők – nem is tudom (talán ők sem még) hol állnak a nagy hazai politikai futballpályán.
Hátulgombolósak voltak, amikor Orbán Viktor – majdnem olyan fiatalon, mint ők ma -, meghirdette az egészpályás letámadást, hadat üzent mindenkinek, aki mást gondolt a világ folyásáról, mint ő. Akit lehetett, politikai szereplőként „gyilkoltak le”, másokat kabátlopási ügyekkel tapostak a betonba. Aztán következtek a „holt lelkek” is. Törvényt hoztak arról, hogy még a nevére sem szabad emlékezni annak, aki másképpen képzelte el ennek az országnak a jövőjét, jelenét, mint Horthy Miklós, Wekerle Gyula, Klebelsberg Kuno, meg tudom is én még ki mindenki a múlt század 20-as éveitől a világháború végéig. Akadémiai tudósoktól várták, hogy nyilatkozzanak, nevezhetnek-e utcát Rózsa Ferencről, iskolát Ságvári Endréről, könyvtárat Szabó Ervinről. Persze nem kérdezte meg senki, mi a helyzet Wass Alberttel, Hóman Bálinttal.
Az utcák után jöttek a szobrok. Előbb Károlyiét, a parasztjainak földet osztó a „vörös grófét” száműzték a fővárosból; visszalovagolt a Parlament mellé Andrássy Gyula; most Lukács György emberléptékű szobra szúrja a jobboldali szemeket. Putyin haragudna, ha lebontanák a Szabadság téri szovjet hősi emlékművet, Horthy már belopódzott a térre, ott van a németeket mentegető Gábriel, és épp lapunk híre, hogy „megfűszerezik” az egészet az orosz megszállás áldozatainak emlékművével...
Kérdem én: momentán ki beszél itt megbékélésről?
