Csontváry Kosztka Tivadar: Öreg halász című, több mint száz esztendeje készült festményét – a hátoldalán olvasható felirat szerint – több mint ötven évvel ezelőtt, 1964-ben restaurálták, állapota a sok évtizedes igénybevétel miatt kritikussá vált.
A helyreállítás költsége azonban igen magas, s meghaladja a Herman Ottó Múzeum erre szánt pénzügyi keretét, ezért az intézmény külső támogatók segítségét kéri, hogy újra az eredetihez méltó színeiben és szépségében pompázzon a kép. A munkát jelentős összeggel támogatja a Nemzeti Kulturális Alap, s a múzeum is elkülönít erre a célra egy nagyobb összeget. A nagyközönségtől azt kérik, támogatójegy vásárlásával és adományokkal segítsék a munkát – ennek részleteiről a múzeum honlapján tájékozódhatnak.
Dicső Ágnes restaurátor előzetes felmérése szerint a festményen az elöregedett hordozóvászon miatt a festékrétegek meggyengültek, és minden mozgatáskor könnyen megsérülhetnek, erről tanúskodnak a kép teljes felületén látható vízszintes irányú mély repedések. Így a beavatkozás célja elsősorban az eredeti vászon és vele együtt a festékrétegek megerősítése.
Az Öreg halász kisebb méretű ugyan, mint Csontváry fő művei, ám azon kevesek egyike, amelyen az emberábrázolás dominál, és ritka abból a szempontból is, hogy kifejezetten borús, félelmetes, nyugtalanságot sugalló mű: a halász néma sziklaként áll a viharos tengerparton, a létezés egyetlen tekintetbe sűrített szimbólumaként. Külön csavar, mondhatni már-már ördögi trükk, hogy ha a képzeletbeli középvonalán elfelezzük a képet, a balra illetve jobbra tükrözött duplikáció két újabb, a helyét akár önálló alkotásként is megálló festményt eredményez.
A baloldali „új kép” egy megtört, magába roskadó, az élettől búcsúzó melankolikus arc, míg a jobboldali egy sötét, luciferi hangulatot idéző ember-állat, hátterében a kitörni készülő Vezúvval. E különös „játékkal" Csontváry egyetlen képben ábrázolja a jó és a rossz harcát, s egyetlen alakban ötvözi az emberiség örök dilemmáját: a lassú, türelmes vagy épp a veszélyes, önpusztítóbb módját válasszuk-e a ránk kiszabott életnek.
Az bizonyos, hogy a képet Nápoly környéki utazása során készíthette a festő, 1901 körül, s életében soha, sehol nem állította ki. A jelentős miskolci műgyűjtő, Petró Sándor halála után, 1977-ben került a Herman Ottó Múzeum gondozásába, és azóta megfordult ország szinte valamennyi nagyvárosában, de eljutott Londonba, Miamiba, San Diegóba, Stockholmba, Rotterdamba és Münchenbe is.
A festmény 2017. március 31-ig, a gyűjtési akció zárónapjáig látható a képtárban, a több mint fél évig tartó restaurálást követően várhatóan késő ősszel érkezik vissza Miskolcra.