Ha egyetlen napra is, de itt járt hát ismét Vlagyimir Putyin, és az orosz elnökkel beköszönt az a fásult post-truth-lét is, amit az „igazság utáni világot” hirdető autokraták kínálnak nemzeteiknek a kétségtelenül agylágyulás jeleit mutató liberális demokráciák helyett.
A mostani Putyin-vizit nem kavart akkora vihart Európában, mint a két évvel ezelőtti, ami a Brüsszelhez intézett sorozatos hadüzenetek egyike volt. A durva hadüzenetet már akkor sem igazán értette a most latyakos télvégben totyogó pesti nép, amely alaposan kiosztotta az elnököt és vendéglátóját a megdermedt villamosmegállókban. Szinte visszhangtalan maradt a látogatás az Európai Unióban is, ami jelzi: a Brexit és a Donald Trump elnökké választása okozta traumát nem fogja egykönnyen kiheverni Európa, amely egyelőre csak pislog, mint bíbic a búzában. Forgolódik, a látóhatárt kémleli, de ott csak Trump vöröses-szőke üstökét látja vigasztalan lobogni. Európát a Nagy Testvér, az Egyesült Államok éppen magára hagyja, önmagát akarja ismét "másként" naggyá tenni. Ez a lassan kirajzolódó "másként" pedig elborzasztja Európát, amely egyelőre csak bambulja a twitter-politikus kiszámíthatatlan üzeneteit. Az "új rendszert, ami még nincs, s ami érthetetlen, már ha abban a koordinátarendszerben próbáljuk értelmezni, amelynek ideje a nacionalista autoriterek szerint lejárt.
Trump győzelmével Orbán Viktor magyar illiberalizmusa ellégiesült, miután amerikaivá és veszélyből globális valósággá lett. A kormányfő súlyát vesztette az európai parketten, mert mi értelme volna az Unió határán üvöltő egérre figyelni, miközben az amerikai demokrácia éppen azon töpreng: elég erős-e az intézményrendszere, hogy legalább ellenálljon történelme legotrombább politikai pojácájának. Az amerikai demokráciának nagyon meg kell dolgoznia, hogy négy év múlva ismét a vitalitását mutathassa. s nem a régi, ragyás arcát. Ha élni akar, ez vár Európára is. A Trump-Putyin egymásra találás – akár az egyikük, vagy mindkettőjük által akart, nem feltétlenül egymás ellen vívott háborúban -, a liberális Európát szétverő jobboldali-nacionalista győzelemre spekuláló várakozás a közelgő francia és német választásokon más dimenzióba tolta Orbán Viktort is mint európai szereplőt. Most látni csak: a politikai törpét csak az őt körülvevő liberális demokráciák láttatták nagynak, de Trump, Putyin és egy másmilyen Európa árnyékában azzá szelídül, ami mindig is volt: egy kelet-európai törpeállam ordító autoritere, akinek legveszedelmesebb ellensége nem a politikai ellenzéke, hanem saját rendszere és politikai képviselet nélkül maradt népe. Kiirtott mindenkit, nem maradt senki, akivel a túlélés reményében kiegyezhetne, következésképp vele sem akar kiegyezni senki, így a neki kedvező világtrend ellenére sem élheti túl önmagát.
Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke a tegnapi nem hivatalos máltai EU-csúcs előtt levelet írt a tagállamok vezetőinek. Az Unióra leselkedő veszélyeket sorolja fel benne. A tengereken mind magabiztosabb Kínát, Oroszország agresszivitását, a közel-keleti és afrikai terrort, a háborúkat és az anarchiát, amelyekben a főszerep a radikális iszlámé, az új amerikai adminisztráció aggasztó nyilatkozatait, az unióellenes, nacionalista, idegengyűlölő érzések erősödését, amelyek mind kiszámíthatatlanná teszik a jövőt. Csak arról nem beszél Tusk, hogy Trump a XX. század elejének nosztalgiába fúló virtualitásába akarja visszatoloncolni a világot. Abba a korba, amelynek globalizmus-ellenes, nacionalista elzárkózása után két világháború és negyven évig tartó hidegháború kellett ahhoz, hogy a Nyugat megtanulja a zsákutcák leckéjét. Hogy egyesülni kezdjen. Márciusban 60 éves lesz a Római Szerződés, és ma inkább látjuk romjait, semmint a jövő építményeit.
Tusk – és vele Európa – nem is jut sokra, amikor látványos lépéseket, bátorságot, elszántságot, politikai szolidaritást követel, majd kimondja a lényeget: "Ha összefogunk, megmaradunk, ha széthúzunk, akkor elbukunk". Hányan kimondták már ezt a szép lényeget. Akart-e itt valaki világháborút 1914-ben? Vagy 1939-ben a tündöklő poszt-kapitalista népforradalmár Hitleren kívül? Most megint belepusztulni készülünk a lényeg szépségébe. Tusk a washingtoni politika megváltozásáról beszél, ami megkérdőjelezi az elmúlt 70 év amerikai külpolitikáját. Az Európa-párti elit politikai integrációba vetett hitének megrendüléséről, a populista érvek térhódításáról és a liberális demokrácia alapvető értékei felőli kétségekről. Látja a veszélyt, de az okokat nem a liberális demokrácia és a globális kapitalizmus megroggyanásában fedezi fel. Azok még midig tisztán ragyogva lebegnek az éterben.
Abban, hogy a Brexittel Nagy-Britannia otthagyja a kontinentális Európát, semmi meglepő nincs. Az angolszász világ ismét önazonosságába fordult, megint azt gondolja, nincs rászorulva Európára, s ha Washington a Trump-Putyin szellemi tengely mentén ki tud egyezni Moszkvával, akkor az aszott gyümölcsként töpörödő Atlanti Szövetség végleg elfonnyadhat. Európának sikerült addig elszórakoztatnia magát, amíg be nem borította a világ mind fenyegetőbb árnyéka. Túl sokáig ringatta önmagát a liberális demokrácia, a jóléti állam, az amerikai katonai védőpajzs álmosító hintájában. Onnan mindent látott a horizonton, csak arra nem gondolt, hogy a horizont maga is megváltozhat. Hogy liberális önmaga is elsüllyedhet egy régi-új konstellációban, amelynek túléléséhez szétszakadva gyenge lesz, mint ahogyan kellőképpen legyengült már ahhoz is, hogy valami új egység reményét kínálja a kiábrándultságában az igazság utáni világ irracionalitását szomjúhozó tömegtársadalmaknak.
Ki tud megbízni a búzában pislogó bíbicben, miközben maga is vaksin forgolódik?
