Meg tudják magyarázni. „Fontos kérdésekben mindig a szívemre hallgatok, mert lehet, hogy nem járok jól anyagilag, de akkor is a belső békém felé tartok, és ez visszahat az életemre. Most úgy érzem, a helyemen vagyok” - mondta egy évvel ezelőtt az a Gundel-Takács Gábor, aki épp most mondott föl az úgynevezett közmédiánál, mert nem kívánt több kompromisszumot kötni (mintha egy újságíró számára létezne nagyobb kompromisszum, mint nézőfelhajtónak lenni a párttévén két migránshíradó között). „Kikérem magamnak, hogy ne dolgozhassak abban az országban, amelyben születtem! Történetesen az a munkám, hogy tévéműsorokat készítek” - kérte ki magának Hajós András, aki ugyanaz a TV2-n, mint Gundel (volt) a Dunán: nekünk ikon, szimpatikus és helyes médiaarc, nekik nézőmágnes, hitelesítő pecsét a sajtószakmai szempontból vállalhatatlan propagandaadókon.
Akad, aki azt állítja, ő csak a hivatását követi, körül sem nézett eddig, hogy hová is csöppent, más komplett világnézetet kreál hozzá. Nacsa Olivért például arra sarkallta a nem szűnő kormányzati figyelem, hogy „a nyilvánosság előtt is felvállalja keresztény-polgári-nemzeti elkötelezettségét”. Ha a számokat figyeljük, az állam ezen az úton meglehetősen drágán jutott új nézőkhöz, a humoristának viszont abszolút bejött a polgárosodás, tavaly közel kétszáz millióért hosszabbították meg a kábeltévés nézettségű Bagi-Nacsa vicces műsor szerződését. Kovács Ákos is sokkal szilárdabban érzi magában a magyart, mióta olyan kormány van hatalmon, amelyik nem rest gavallérosan megfizetni (szponzorálással, szignálrendeléssel vagy másképp) a nemzetnek tett szolgálatokat.
És itt van a műfaj (az élet?) koronázatlan császára, Csiszár Jenő, aki nem mond, nem magyaráz semmit, csak hat évnyi helytállás után benyújtja a számlát, és havi két misiért (plusz cafeteria, autó, lakás, diplomatarendszám, miegyéb) elhúz Milánóba főkonzulnak. Amennyiben választani kellene, hogy Csiszár vagy a Magyarország, szeretlek című trashvetélkedő jelenléte megmagyarázhatóbb egy közszolgálatinak nevezett tévécsatornán, én még mindig inkább a műsorvezetőre szavaznék: bármennyit olvasgattam is eddig a hatályos médiaszabályozást, egyetlen utalás sincs benne arról, hogy a tipikus kertévés produktumnak számító holland licencsorozatért miért kéne adófizetői forintokat vagy állami műsoridőt áldozni. De ne szaladjunk bele ebbe az elemzői zsákutcába: a műsort rendelő Orbán-kormányt ugyanúgy nem érdekli a szórakoztatás, mint a kultúra vagy a tudomány (ha netán érdekelné, abból az évi 100 milliárdból, amit a csatornacsaládra költenek, a világ legjobb, legszínvonalasabb közszolgálati tévéjét lehetne megcsinálni), ellenben egyáltalán nem sajnálja a közpénzt és a közjavakat, ha meg kell jutalmazni azokat, akik behúzzák a közönséget a Habony-stúdió alternatív ország- és világmagyarázatára.
Bentről, a létharc sáncai közül biztosan nehezebb felismerni, de a fent nevezett médiaszemélyiségekkel – és azokkal is, akik ugyanebben utaznak, de most kimaradtak a felsorolásból – a hatalom egyszerű csiszár-, vagy más szóval kupecmunkát végeztet: nem az okosságukra, a szépségükre vagy a szaktudásukra van szükség, hanem azokra a tíz- és százezrekre, akiket az arcuk odavonz a képernyő elé. Az áru ebben az üzletben nem a műsorvezető, és persze nem is a produkció: az adásvétel tárgya a szerencsétlen, palira vett néző, aki még mindig azt hiszi, hogy érte, neki szól a műsor.
