- Stílusváltás a német külügynél

Sigmar Gabrielre szinte rá sem lehetett ismerni a múlt hétvégén, külügyminiszterként tett első, párizsi látogatásán. A német diplomácia vezetőjének múlt pénteken kinevezett politikus arca kisimult, nyoma sem volt annak a sok barázdának, amely homlokán sorjázott az elmúlt hónapokban. Francia kollégájával, Jean-Marc Ayrault-val folytatott megbeszélésein is végig derűsnek tűnt, mintha nem ugyanaz a személyiség lett volna, aki néhány nappal korábban nemcsak a kancellárjelöltségről, hanem az SPD elnökségéről is lemondott.

A még hivatalban lévő szociáldemokrata pártelnök színe változása nagyon is árulkodó jel. Arra utal, hogy az újdonsült külügyminiszter, bár a nyilvánosság előtt nem rejti véka alá cinizmusát, nagyon is érző lélek. Az eltelt hónapokban sokat viaskodhatott magával, a külvilággal. Nem tudta, mit tegyen: saját karrierjét, vagy pártja helyzetének javulását helyezze-e előtérbe. S az utóbbi mellett döntött. Bár a közvélemény sosem kedvelte igazán Gabrielt, legfőképpen kissé nyers stílusa miatt, azt még ellenfelei is elismerik, hogy példaértékű döntést hozott, amikor lemondott a párt vezetéséről és a kancellárjelöltségről. Az európai, kivált a közép-európai politikában egyáltalán nem magától értetődő, ha egy politikus, belátva, ő az egyik akadálya, hogy javuljon pártja népszerűsége, egyszer csak gondol egy merészet, s veszi a kalapját.

Igaz, azzal is számolnia kellett, hogy igen nagyot bukhatott volna. Az SPD népszerűsége 2015 ősze óta, ha lassan is, de folyamatosan csökken. Hiába valósult meg a párt több célkitűzése a 2013 vége óta működő nagykoalícióban, a választókat ez nem győzte meg. Talán azért sem, mert Angela Merkel kancellár politikája sok tekintetben közelebb áll a szociáldemokratákéhoz, mint a CDU testvérpártjáéhoz, a CSU-éhoz. Az SPD kezdte elveszíteni saját arculatát. Hiába próbálkozott Gabriel új ötletekkel, semmi sem sikerült. Az sem segített, hogy a tartományok túlnyomó többségében az SPD kormányon van.

Tavaly őszig a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták népszerűsége folyamatosan csökkent, ám Merkel szigorításokat határozott el a menekültpolitikában, aminek köszönhetően a CDU közkedveltségi mutatója megindult felfelé a lejtőn, s a múlt decemberi berlini merényletet a németek már nem kötötték össze a kancellár menekültpolitikájával. Az SPD azonban megrekedt a 21 százalék körüli szinten, semmi olyan impulzus sem érte a választókat, amely a szociáldemokratáknak is kedvező lett volna.

Ha tehát Gabriel maradt volna, ősszel biztosan csúfos vereség várt volna rá és ezzel együtt pártjára is. Politikai bukása előre megjósolható lett volna. „Ha egy csapat rossz formában van, előbb-utóbb felmerül az edző felelőssége” – mondta önkritikusan, sporthasonlattal élve. Hozzátette, sok SPD-szavazó újrakezdést akar, de „ha tetszik, ha nem, én a CDU/CSU-val fennálló nagykoalíciót támogatom”. Mint mondta, az elmúlt hónapok konfliktusai felemésztették energiáit.

Bár presztízsveszteséget jelentett, hogy lemondott a pártelnökségről, időben lépett. Sőt, külügyminiszterként még akár pártja segítségére is lehet. Donald Trump politikájával kapcsolatban eddig sem tett lakatot a szájára, s ezután sem fog. Mivel az amerikai elnök rendkívül népszerűtlen Németországban, minden Trumpot bíráló megjegyzés Gabriel és az SPD malmára hajthatja a vizet. Jó esély van arra is, hogy Gabriel népszerűsége a diplomácia vezetőjeként meginduljon felfelé. Kiválóan kiegészíthetik egymást a pártjában helyére lépő Martin Schulz-cal. Igaz, az új amerikai adminisztráció bírálatával kapcsolatban visszafogottabb lett, ami érthető, hiszen lapzártánk után találkozott a szenátus által szerdán támogatott új amerikai külügyminiszterrel, Rex Tillersonnal.

Sigmar Gabriel külügyminiszteri kinevezése nem nevezhető magától értetődőnek. A német külügyminisztériumban mindenki Schulz érkezésére számított, igaz, elvi esélye volt Thomas Oppermannak, az SPD frakcióvezetőjének is. Gabriel kinevezése így hatalmas meglepetést keltett a tárcánál. A kereszténydemokrata Jürgen Hardt, a német kormány transzatlanti koordinátora némi gúnnyal jegyezte meg, bár Gabriel diplomáciai képességeivel eddig nem kérkedett, biztos abban, hogy e tárca élén is sikerrel jár majd.

Gabriel beköltözése a külügyminisztériumba abszolút stílusváltást jelent. Elődje, a rövidesen államfővé váló Frank.-Walter Steinmeier ugyanis igazi diplomataként tudott fellépni minden krízishelyzetben. Sigmar Gabriel viszont elsődlegesen politikus, aki határozottan áll ki véleménye mellett, s a vitáktól sem riad vissza. Nem olyan érzékeny személyiség, mint Steinmeier, aki egy közvetlen munkatársa szerint annyira összetört 2009-ben, amikor az SPD jócskán alulmaradt a választáson a CDU-val szemben, hogy „attól kellett félnünk, kiugrik az ablakon, ha magára hagyjuk a szobában”.

A Spiegel találóan jegyezte meg: egyfajta tesztnek nevezhető Gabriel külügyminiszteri tisztsége. Nem feltétlenül hátrány, hogy olyan személyiségnek ismerik, aki kiáll az igazáért, ugyanakkor viszont gazdasági miniszterként nem egyszer hozta kínos helyzetbe saját párttársát, Steinmeiert. Így például tavaly nyáron, amikor teheráni útja előtt adott interjújában felszólította Iránt Izrael elismerésére. Mindezt akkor jelentette ki, amikor a német külügyminiszter számos csatornát felhasználva próbálta meg javítani a német-iráni viszonyt. Emlékezetes maradt egyiptomi fellépése is. Abdel Fattah esz-Szíszi államfővel folytatott megbeszélései után úgy fogalmazott, Egyiptomnak kiváló elnöke van. A német ellenzék tiltakozott, hogy egy diktátorral barátkozott.

Nem is kérdés, hogy Gabriel kiáll az európai alapértékek mellett, s a populisták ellen. Ebben a témakörben azonban nehéz lesz másképpen nyilatkoznia, mint ahogy Angela Merkel teszi, hiszen a kancellár szinte mindig kiáll az Európai Unió mellett, s a jobboldali radikálisok ellen foglal állást. Gabriel számára ezért a „kiugrás” lehetőségét Trump, az úgynevezett új világrend bírálata jelentheti, hiszen a kancellár nem engedheti meg magának az amerikai elnök folyamatos, nyílt bírálatát.

Az új német külügyi tárcavezető a szeptemberi választásig, majd az új kormány beiktatásáig biztosan a diplomácia vezetője marad. S hogy mi lesz azután, azt egyelőre senki sem tudja megjósolni.

Gondolkodását meghatározta apja náci múltja

A sors fintorának is nevezhető, hogy éppen akkor jelent meg egy életrajz Sigmar Gabrielről, amikor élete legnehezebb döntését hozta meg. Ez az első olyan könyv, amely górcső alá veszi a szociáldemokrata politikus egész pályafutását. Az, aki jobban meg akarja ismerni, mi zajlott le az új külügyminiszterben, amikor elhatározta magát a váratlan lépésre, sokat tanulhat ebből a könyvből – írja a berlini Tageszeitung.

A két szerző, Christoph Hickmann, a Süddeutsche Zeitung és Daniel Friedrrich Sturm, a Die Welt újságírója emlékeztetnek arra, hogy Gabriel rendkívül tehetséges politikus volt, s ennek is köszönhette, hogy 2009. november 13-án a szociáldemokraták elnökévé választották. Remek retorikai képességekkel rendelkezett, s arra intette a pártját, „ki kell mennünk az emberek közé. Oda, ahol zajt hallunk, ahol történik valami, ahol szagot foghatunk, még ha az akár nem is mindig kellemes”. Jól megértette magát az emberekkel, amikor például egy pékségbe látogatott, nem felsőbbrendűséggel beszélt, hanem éreztette a vele szemben állóval, csak őrá figyel. Politikai érzéke is egyedülálló, amit több lépése is bizonyít, például amikor 2013 őszén belépett a nagykoalícióba. Pártja sokat nyert ezzel, több programpontját emelték be a törvények közé, más kérdés, hogy ez a siker nem tükröződik az SPD népszerűségi mutatóin.

Jó politikai ösztöne segítette, amikor tavaly novemberben egyszer csak bedobta Frank-Walter Steinmeier nevét elnökjelöltnek. A lehető legjobb pillanatot választotta, hiszen Merkel nem tudott megfelelő választ adni erre, a kancellár minden jelöltje nemet mondott, így szabad lett az út az akkor még a külügyi tárcát irányító szociáldemokrata politikus előtt a kancellári szék felé. S Gabriel remek érzékének a jele az is, hogy lemondott a kancellárjelöltségről, ezzel együtt a pártelnökségről is.

Gondolkodását alapjaiban határozhatta meg apja náci múltja. Hogy mennyire mélyen érinthette a sötét folt a család múltján, az is jelzi: csak 2013 januárjában beszélt hosszasabban erről, s arról, milyen fékezhetetlen haragot érzett emiatt. Mindössze három éves volt, amikor szülei elváltak, de hét éves, amikor a bíróság döntése értelmében anyjához kerülhetett. Apja ridegen, igen keményen bánt vele. 18 éves volt, amikor értesült apja múltjáról.

Az életrajz azonban nem egy Sigmar Gabrielről szóló dicshimnusz. A könyvben felteszik a kérdést: elég-e a jó retorikai készség, a remek politikai szimat ahhoz, hogy AngelaMerkel ellenfele legyen a szeptember 24-én esedékes parlamenti választáson? Gabriel erre saját maga adta meg a választ a lemondással.

A szerzők rámutatnak a szociáldemokrata politikus hibáira, gyengeségeire is. Könnyen elveszti a türelmét, kikel magából. Nem következetes, elindul valamilyen irányba, hogy aztán saját magától is elhatárolódjék. Mint a Tageszeitung írja, valószínűleg ez az utolsó életrajz Sigmar Gabrielről. „De ki állíthatja ezt biztosan ennél az embernél?”