Szilágyi Lenke jelenség. Ha esetleg máshonnan nem, a stuttgarti Magyar Kulturális Intézetben korábban rendezett Szilágyi-tárlat címéből sejthető, hogy így van. Új kiállítása, amely egy hete nyílt az Artphoto Galériában, visszafogottabb címmel, de az alkotó megbecsüléséhez mérten újszerű ötlettel várja a látogatókat. A Gépmadártávlat azért érdekes tárlat, mert a számtalan kitüntetéssel elismert fotóművész ezúttal a magasból lenézés sajátos perspektíváját választotta. Éppen ez az, ami pluszt ad a például H. Szabó Sándor, Járai Rudolf, Hámor Szabolcs vagy Bajkor József nevéhez is köthető légifotózás műfajához.
A Bartók Béla úton található kiállítótér falán elhelyezett ismertetőben a szerző úgy érvel, ha az ember a repülőgép ablaka mögé van beszorítva, több ezer láb magasban igencsak korlátozott lehetőségei vannak, hogy kénye-kedve szerint fotózzon. Jószerivel lehet, nem is az ablak mellett ül, de az ablak lehet piszkos, párás és még sorolhatnánk az akadályoztató tényezőket. Csakhogy ha az ember mániákus, akkor a problémák könnyen áthidalható feladatokká válnak. Szilágyi Lenke pedig mániákus, ha a fotózásról van szó. Ezért légi útjain igyekezett mindig kifényképezni az ablakon, az igazi bravúrt pedig az jelentette, hogy a fotókat összepárosította a Google Maps navigációs program segítségével fellelhető műholdképekkel.
Ezek a képek, amelyek többek között Grönlandon, Argentínában, Iránban, Szibériában és Kirgizisztánban, illetve pontosabban az országok légterében születtek, időn kívül állóak. Már csak azért is, mert amiket megörökítenek, azok évezredes konstrukciók. Szilágyi Lenke némelyik képalkotása zavarba ejtően különös: nehéz élesen elválasztani, hogy képein hol húzódik az ég, hol a hófedte hegy, hol a tenger. Egyébként a képpárok mellett szándékosan nem szerepel évszám, mert a felvételek az elmúlt tizenegy év terméséből származnak, de a Google Maps képei mostaniak, tehát a kettő együtt – immáron önálló műalkotásként – 2016-ból, az összeállítás évéből valóak.
A meglehetősen kicsi, de kiállítótérként remekül funkcionáló Artphoto Galéria puritán falain vakítanak a hófedte tájak. Az iráni Zargosz-hegység a teljes kihaltságot adja, a GPS-koordináták által bemért hely sem tanúskodik nagyobb életről, arrafelé az autóúton kívül nincs sok jele annak a civilizációnak, amit az emberhez kötünk. Egy másik felvétel engesztelhetetlen kíméletlenséggel vágja az arcunkba, hogy a természethez mérten az ember nem több egy apró pontnál. Az, ahogyan Szilágyi Lenke képén egy drapp színű helikopter egyensúlyoz egy hegymonstrum előtt, kísérteties látvány. Mélység és magasság valami olyasmit áraszt, amitől Vörösmarty nagy művének, az Előszónak az ismert szövegrésze juthat eszünkbe: "S a nagy egyetem/ Megszünt forogni egy pillanatig."
Szilágyi Lenke érdemes és kiváló művész
Az alkotó nem tartja magát profi légifotósnak, mondta el lapunknak, ezért kezdetben nem gondolta volna, hogy a fotók önállóan megállnák helyüket. „Viszont amikor megkeresgéltem a műhold képeken ugyanezeket a helyeket, akkor izgalmasnak találtam az összehasonlítást, a helyszínek, felszíni formák beazonosítását. Közben évek is elteltek, esetleg más az évszak, a tájolás, de mégis megvannak bizonyos mintázatok – van ahol egyértelműen, van ahol kevésbé. Ezeket a nézők is kibogozhatják, meg egyáltalán, elég titokzatos helyek vannak itt” – véli Szilágyi Lenke.
Ha már titokzatosság, a tárlat légmérvadóbb alkotásán két nehezen behatárolható forma látszik. A felvétel akár úgy is tűnhetne, mintha szerteágazó ereket, netán terebélyes fákat ábrázolna. A kép viszont valójában Argentína partvidékén, egy Bahía Blanca nevű tartomány déli részén készült, s egy folyami deltavidéket rögzít. Mint azt a szerző a Népszavának elmondta, a kép azért ilyen különös, mert a folyó sok ágra bomlik, de az árterületen is erednek vizek, amik egy nagyobb ágba belefolynak. Így az egész olyan sűrű, mint egy fa koronája. „Ami a képen látszik, az nem is ága a folyónak, hanem egy külön vízrendszer, aminek nem is találtam meg a nevét. Itt nem olyan egyértelmű az azonosság, de az árterület meg a megművelt terület viszonya alapján mégis megegyezik. Az teljesen abszurd és titokzatos számomra, hogy honnan jönnek elő ezek a vizek a pampa közepén, ugyanis ott nincsenek hegyek” – mesélte lelkesen Szilágyi, akiről köztudott, bolondul a hegyekért is.
Nem tagadás, érdekes a Gépmadártávlat ötlete, de a huszonhat képösszeállítás talán nem tud olyan maradandó impulzussal szolgálni, mint Szilágyi korábbi munkái (a kultúrabarátok Jancsó Miklós, Mundruczó Kornél, Hajdu Szabolcs filmjeleneteinek megörökítéseiről, illetve szintén évtizedes múltra visszanyúló, rendkívül nívós színházi fotóiról is ismerhetik). A művész nem is tagadja, akad némi különbség munka és munka között. „Ez most valóban nem arról szól, hogy én hogy fényképezek, de valamiért mégis meg akartam csinálni. A hagyományos tájképeken nem látjuk ezeket a különös mintázatokat, amiket a hegységek, folyók, felszíni formák kirajzolnak. Én mindig rácsodálkozom, és lenyűgöz, hogy milyen helyek vannak a Földön. A kiállított képek nagyrészt lakatlan területek, már csak emiatt is szokatlanok lehetne számunkra” – vallja.
Közismert az is, hogy Szilágyi Lenke talán az egyedüli olyan fotóművész hazánkban, aki képeivel szinte a magyar irodalom összes kortárs nagyágyúját megihlette. Korábban Esterházy Péter, Tandori Dezső, Dragomán György, Kukorelly Endre és még sok alkotó írt irodalmi szöveget Szilágyi-képre. Habár az új fotók még másutt nem voltak publikálva, talán beindít valamit egyik-másik írónkban – még akkor is, ha ez a téma ezúttal nem olyan személyes, mint az alkotó korábbi művei. Az viszont biztos, a fotóművész következő tervei egészen mások, mint a magasban készült fotók, szóval nem kell félni. Nem marad fenn az égben.
