Mihail Kamjanyicin élettörténete valóban érdemes rá, hogy megörökítsék az utókornak. Így hát ő maga írta meg, s ahogy az utolsó mondatban szerepel, ajánlja önéletrajzát a Szovjet Haza katonai hírszerzőinek jóindulatába. Ami nem véletlen, hiszen az akkor éppen Csehszlovákiához tartozó Kárpátalján - Mihajlo Kamjanica néven - született férfiú titkosügynök lett, közben pedig többszörös börtöntöltelék. A magyarok számára pedig azért érdekes ez az egész, mert éppen Budapesten volt hírszerző, a II. világháború éveiben. Darabont néven jelentett, ez lett az Atlantic Press kiadó jóvoltából nemrég megjelent könyv címe is. Még decemberben lapunkban is olvashattak belőle egy részletet, amely azonban csak egy kicsiny része a szerző kalandos életútjának.
A legérdekesebb fejezetek kétségkívül azok, amelyek az 1942 és 1944 közötti Magyarországról szólnak. A huszonéves fiatalember ebben az időszakban tevékenykedett Budapesten, mint a szovjet katonai hírszerzés ügynöke. Minthogy pedig előzőleg Berlinben fotográfusnak tanult, hát fedőfoglalkozásként fotószalont működtetett, s jobbára e foglalkozás kapcsán került közel olyan emberekhez, akiktől megtudhatta az akkori magyar politikai és katonai vezetés féltve őrzött titkait. A szentmiklósi Miklóssy Ivor néven tevékenykedő kém értesüléseit előbb a Lipótvárosi Kaszinóban, majd a híres Arizona mulatóban szerezte. Hozzájutott fontos dokumentumokhoz a doni veszteségekről, Horthy kiugrási próbálkozásairól, a Zrínyi rohamlöveg fejlesztéséről, a „zsidókérdés megoldásáról”, a védelmi építkezésekről. Csellel, pénzzel, zsarolással megszerzett információs forrásai között volt Horthy Miklós hajdani tengerészcimborája, de szerepelt köztük jól értesült aranyifjú, titkos ügykezelő, hadiüzemi főmérnök is. Közben pedig képet kapunk a háborúról az utolsó pillanatig illúziókat kergető felső középosztály sírva vigadó életéről. A jóképű fiatalember megfordult jónéhány pesti úrihölgy ágyában is, mígnem - a moszkvai parancsnokság kifejezett tilalma ellenére - utolérte az igazi, bár beteljesületlenül maradt szerelem.
De a kalandos - és jómódú - életnek a nyilas hatalomátvétel után vége szakadt. Bujkálnia kellett, míg végül a magyar fővárost felszabadító szovjet katonák fogságába került. Onnantól hosszú évekig raboskodott, megtapasztalta a szibériai fogolytáborok mindennapjait, végül aztán - szerencsés fordulatoknak, meg a Sztálin utáni olvadásnak köszönhetően - kiszabadult, s akkor már hős hírszerzőhöz méltó megbecsülésben lehetett része. A könyvnek ezekben a fejezeteiben valóságos képet kaphatunk az egykori Szovjetunió életéről és légköréről. A szerzőnek - évtizedek múltán - még arra is lehetősége nyílt, hogy ismét ellátogasson Budapestre, ahol - minő véletlen - még egykori nagy szerelmével is összefutott.
Összességében érdekfeszítő, s nagyon is realista könyv Mihail Kamjanyiciné (mert végül is ezt az orosz nevet választotta magának). Ami annál is nagyobb teljesítmény tőle, minthogy nem is létezett. Kitalált figura. De olyannyira hiteles, hogy még a mindent tudó és a sajtóban minden hibát észrevevő Del Medico Imrét is megtévesztette. A 168 Óra egyik év végi számában olvasói levélben méltatta ugyanis a Darabont című könyvet, nem tudván, hogy a szerzője nem maga a szovjet titkosügynök. De persze nem ő volt az egyetlen, akit sikerült megtéveszteni. Magam is azért mentem el a kötet decemberi bemutatójára, mert nagyon kiváncsi lettem az írójára. Gyanús lehetett volna, hogy a meghívó régi kollégámtól, Kulcsár Istvántól érkezett, de ezt magyarázhatta, hogy a könyvet ő "rendezte sajtó alá". Aztán kiderült, ez azt jelenti, hogy saját művéről van szó. Maga írta, rengeteg korabeli szakkönyvet, dokumentumot áttanulmányozva. A bemutatón aztán Kulcsár még azt is elmesélte, hogy egy olyan történész is felhívta, a forrásai után érdeklődve, akinek korábbi munkáját ő maga használta forrásként a könyv írásakor.
Kulcsár Istvánt ismerve ez az álneves több mint tréfa egyáltalán nem meglepő. Az utóbbi években egymás után jelentette meg könyveit, a legkülönbözőbb témákban. Legutóbb Kartársak és kortársak címen írt egykori politikusokról, akikkel volt alkalma találkozni és beszélgetni, valamint régi kedves kollégáiról. Közben persze élethűen lefestve annak a világnak a képét, amelyben éltek. Előtte Szexmentes övezet címen jelentetett meg kötetet, amelyben plasztikus képet nyújt egy sok tekintetben letűnt, mégis hosszú ideig még velünk élő időszakról. Nem dicsér és nem ítél el, mégis világosan kiderül a véleménye. Például az egykori néphadseregről, amelyben mint kiskatona ő is szolgált, vagy a bürokratikus rendszer beteges ellenségképéről. Még előtte Mitya címmel jelent meg könyve, amely lényegében egy gyerekkönyv, mégis minden nemzedéknek szól saját gyerekkoráról, a múlt század 30-as, 40-es éveiről.
S bár mint író, csak néhány éve tűnt fel, Kulcsár Istvánt jól ismerhetik mindazok, akik 1960-tól rádiót hallgattak és tévé néztek. Pályáját újságoknál kezdte, de rövidesen átcsábították a Magyar Rádióhoz. Volt moszkvai és New York-i tudósító, amikor pedig itthon dolgozott, vezető hírszerkesztő és külpolitikai kommentátor. Utóbbi minőségében a tévénézők is találkozhattak vele, hiszen gyakran szerepelt a híradóban, valamint a külpolitikai fórumokban. Abban az időben is írt már, elsősorban utazásai közben szerzett tapasztalatait vetette papírra. Aztán nyugalomba vonulva egy pillanatig nem nyugodott, s jóval túl a nyolcvanadik évén, láthatóan ma is jó formában van. Könyveiből kiderül, hogy szinte mindenre emlékszik és fanyar humora sem kopott meg az évek alatt.
A Darabont ötlete azt jelzi, hogy Kulcsár még mindig tele van témákkal, s azokat érdekesen és hitelesen tudja megírni. Kamjanyicin kalandos tényregénye után tehát bizonyára újabb "tréfákra" is számíthatunk tőle.
