- A tavola! Asztalhoz! – hívta a férjét ebédelni Veruska, és letette a salátástálat a lilaakác pergola alatt felállított ebédlőasztalra.
- Sempre bella – te mindig gyönyörű vagy,simogatta meg Veruska kezét Gyula, aki addigra már jól beszélte a fiumei dialektust.
1916. szeptember 27-e volt.
Veruska, az olasz nagymamám kilenc hónapos terhesen első gyermekét várta fiumei otthonukban, és elég volt egy pillantást vetni az arcára: olyan volt, mint aki megtalálta az ő mesebeli hercege oldalán a boldogságot egészen. A „mesebeli herceg” az akkor huszonhat éves nagyapám volt.
Miért pont ez a kép villant be róluk?
Mert nagymama idős korában gyakran emlegette, hogy amikor a fiumei korzón először találkozott nagyapával, földbe gyökerezett a lába a ragyogó uniformis láttán, amelyen úgy csillogtak a gombok a délutáni napsütésben, mintha színaranyból lettek volna. Nagyapa nyúlánk alakjára tökéletesen ráfeszült a fehér zubbony, s abban az elegáns, tekintélyt parancsoló egyenruhájában, a jól fésült hajával igazi előkelőségnek tűnt az olyan naiv lány számára, mint amilyen Veruska volt.
- Én buta lány – ingatta ősz fejét nagymama– tényleg azt hittem, hogy azok a gombok aranyból vannak.
S hozzá tett valamit olaszul, amit nagyjából úgy lehetne lefordítani: a szív cselvetése volt ez.
1916.szeptember 27-e volt, tehát. Lévai Gyula, apai nagyapám harmadik éve szolgált a Császári és Királyi Haditengerészeti Akadémia tisztjeként a magyar Ganz Művek fiumei Danubius hajógyárában. Gépészmérnökként már évek óta a Szent István csatahajó tervezésén dolgozott. Az osztrák-magyar vezetés jóval a háború kitörése előtt, 1908-ban eldöntötte, hogy megerősíti a flottát, s ezért Tegetthoff-osztályú hadihajókat kezdtek építeni Ferenc József személyes kívánságára. Ilyen hajó volt a Szent István, amelyet a flotta büszkeségének terveztek. A tízes évek elején nagyapámmal együtt mérnökök, tisztek és munkások egész raja érkezett Fiumébe, a magyar királyság egyetlen tengeri kikötőjébe, hogy részt vegyen a hajó tervezési és építési munkálataiban.
A fiumei hajógyár azonban nem állt készen egy 152 méter hosszú, 20 ezer tonna vízkiszorítású csatahajó megépítésére, ott cirkálónál nagyobb hajót addig még sosem építettek. Lassan haladtak a munkával, nem is készült el a Szent István a tervezett határidőre. Végül 1914-ben bocsátották vízre, és 1915. november közepén állhatott szolgálatba.
A Szent István tervezése és megépítése körül sok szakmai vita folyt, s végül nem is a korábban elkészített tervek alapján épült meg. Testvérhajóitól eltérően nem szerelték fel torpedófogó hálóval, és nem négy, csupán két hajócsavarja volt. Mind a mai napig tisztázatlan, milyen szempontok alapján döntöttek így. Akárhogyan is, a Szent István a valaha magyar üzemben készült legnagyobb hadihajó lett, csakugyan a flotta büszkesége.
Azon az őszi napon Veruska nagymamám érett, kemény paradicsomból, cukkiniből és kesernyés rukkolából készült salátát szedett nagyapa tányérjába. Felpúpozva tálalta, tetejére apróra vágott mogyoróhagymát, evőkanál vajat, mokkáskanálnyi borsot, ujjnyi szelet füstölt sonkát tett. Utóbbit szinte minden ételhez adott. S legvégül öntött pár csepp olívaolajat is a salátára, hogy a levelek fényesen csillogjanak.
Veruska szeretett főzni, ebédet, vacsorát szépen föltálalni. Vérbeli olasz nőként tudott időt hagyni a dolgokra, kávézni, beszélgetni a piazzán, sétálni ciprusok, fügefák, babérfák lombjai alatt. Anyjától megtanulta, hogy idő kell a lassan készülő paradicsomszószhoz, amit addig kell kavargatni, míg a nyári nap íze, illata belé nem sűrűsödik. Időbe telik, míg az ember csokorba köti a levendulát, és a gerendára akasztja száradni, míg reggel lesétál a piacra friss halat, gyümölcsöt és virágot venni. Idő, míg hazaér, vizet tölt az ónkancsóba, beleteszi a rózsákat, főz valami egyszerű ebédet, s fehér abroszt, terrakotta edényeket, egy tál fügét, este gyertyákat tesz az asztalra…
Latte, vino, frutti… Tej, bor, gyümölcs…
Tengerparton szaladgáló gyerekek, napfény, narancsillat…
Az érett szőlő zamata...
Carpe diem.
A mediterrán világban sokkal ráérősebben éltek az emberek, mint ma, a sietősséget nem tartották elegánsnak. Nagymama is egészen másként élte meg az időt, mint zsidó családból származó mérnökember nagypapám, akit már kiskorában szigorú napi beosztásra, rendszerességre neveltek. Nem is szabadult ki soha a kötelességek fojtogató kalodájából. Igazi tizenkilencedik századi úriember volt, még ha az élete legnagyobb részét a huszadik században élte is - 1964-ben halt meg. Óvta, tisztelte feleségében a nőt és az anyát, Veruska viszont az időt tisztelte mindenekelőtt, és holta napjáig nem is változtatott a szemléletén, ami még gyerekkorában lett a sajátja.
Azon a napon váratlanul felgyorsultak az események. Nagyszüleim a salátát még jóízűen megették, de az antipasto elfogyasztására már nem került sor, mert nagymamára hirtelen rátörtek a fájások, úgy két héttel a szülés várt időpontja előtt. S még aznap este megszülte a fiát, aki később az apám lett.
Volt nagy öröm, sírás, büszkeség, hogy egészséges fiú született. Nagyszüleim szép olasz nevet adtak első gyermeküknek: Ezio. Nagymamának négy évvel később újra fia születik, és elfogult fiús anyaként világéletében azt vallja majd, nem is igazi asszony az, aki nem képes fiút szülni.
És most,hogy hárman lettek, nagyapám még inkább óvni akarta a feleségét. Felfogadott egy háztartási alkalmazottat, Gildát, aki felbecsülhetetlen tudással rendelkezett mind a gyermekgondozás, mind pedig a háztartás terén. Nagymama rengeteget tanult a nála jóval idősebb asszonytól. Gilda a házvezetés, a gyereknevelés és a mediterrán konyha addig ismeretlen titkaival ismertette meg, s ketten együtt a főztjükkel minden nap elkápráztatták a munkából hazatérő nagypapát.A hónap utolsó szombatján pedig nagymama föltűzte topázköves melltűjét muszlinruhája kivágására, föltette hosszú szalagokkal díszített kalapját, mely alól kedvesen előbodorodtak barna hajtincsei, és férjével a városi magyar kaszinóba ment, ahol a zenekar keringőt és polkát játszott.
Zajlott közben a háború, de ez a Fiumében élő emberek mindennapi életében akkor még nem hagyott mély nyomot. Az olasz és a magyar csapatok 1915 tavasza óta egymás ellen harcoltak, a frontokon gyilkolták egymást, de Fiumében az olaszok, magyarok, horvátok és szerbek azért továbbra is együtt sétáltak, kávéztak, üldögéltek egy pohár borral a kezükben a korzón vagy a piazzán. Régóta úgy ismerték egymást, mintha ugyanannak a nagy, népes családnak a tagjai lettek volna valamennyien. Évtizedek óta a soknemzetiségű Monarchia kozmopolita szellemisége hatotta át a város életét, s ami valakinek gyerekkorában a vérévé válik a kor szelleméből, az örökre megmarad.Jól megfértek egymással a különböző etnikumok és vallások hívei abban az olaszos, de szláv és közép-európai tradíciókat is egyesítő mikrokozmoszban. S ha időnként adódtak is köztük viták, vagy gyűlölködések, már hogyne adódtak volna, túltették magukat rajtuk. A szellemi összehangolódás olyan légkörében éltek, ami segített feloldani a feszültségeket, elcsitítani az indulatokat. Az európai kultúra megannyi áramlata futott itt össze, a város minden polgára öntudatlanul is világpolgárrá nevelődött, miközben nem szakadt el a gyönyörű természettől. Ez volt Fiume zsenialitása. Hogy nem lehetett pontosan különbséget tenni, hol kezdődik a városi élet, és hol végződik a természeti táj, a kettő észrevétlenül olvadt egymásba, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az olasz vér a szláv, horvát, szerb vérrel keveredett. S ez tette olyan sokáig ellenállóvá a háborúval szemben a város lakóit, és tette lehetővé, hogy a mindennapi életben, a személyes viszonyokban és az ügyintézésben kedélyesen menjenek a dolgok akkor is, amikor a különböző pártok képviselői már régóta acsarogtak egymásra, és a másik halálát kívánták.
Élni és élni hagyni. Valami jóakaratú, kicsit laza engedékenységgel szemet hunyni a konfliktusok fölött - ez a humánus elv Fiumében jobban érvényesült, mint az olasz nagyvárosokban, ahová már sokkal hamarabb beszivárgott a háború mérge és minden gyűlölete. A nagyvárosok életét régóta megkeserítő indulatok Fiumében is fel-fellángoltak, de másutt akkor már teljes lánggal égtek. És ez lényeges különbség volt mindenképpen.
1918. június 9-én csodálatosan szép este volt, aranylott a naplemente, a tenger sötétkékre tért, ahogyan a fiumei öregek mondták.
Aznap éjjel a Szent István hadihajó Horthy Miklós parancsára merész hadműveletbe kezdett. A cél az otrantai tengerzár feltörése volt. Az Adriát a Földközi tengertől elválasztó szorost az olasz flotta a britek és a franciák segítségével lezárta, a Szent István és a Tegetthoff csatahajóknak kellett volna kiszabadítaniuk a Monarchia flottáját az „adriai teknőből”, miután csatlakoznak Horthy támadásához. A terv azonban kudarcba fulladt. A Szent István nem tudott észrevétlenül behajózni a szorosba, mert a hajónak csak két hajócsavarja volt, ezért a kazánok csak teljes kapacitással működve tudták megfelelő sebességgel vinni előre a hajót, hatalmas füstoszlopot vonva maguk után.
Erre a füstoszlopra lett figyelmes Luigi Rizzo fregattkapitány éjfél körül, és torpedós motorcsónakjaival azonnal a Szent István nyomába eredt. Hajnali fél négykor pedig kiadta a parancsot két torpedó kilövésére.
A torpedók a Szent István oldalát találták el, áttörték a válaszfalat, és kilyukasztották a két kazánt. A hajó azonnal dőlni kezdett, a víz elöntötte a kazánházakat, a szivattyúk leálltak. A fedélzeten pánik tört ki, mert a víz ellenállhatatlanul zuhogott be a hajótestébe,semmi és senki nem tudta feltartóztatni. A Tegetthoff legénysége megpróbált segíteni, vontatni kezdték a hajót a part felé, de a vontatókötél elszakadt. Ezzel a Szent István sorsa megpecsételődött. Hat óra tizenkét perckor a flotta büszkesége, legnagyobb hadihajója felborult és elsüllyedt. Nyolcvanhét tengerész, köztük négy tiszt vesztette az életét.
Ez állt az újságokban. S még az, hogy mindezt a Tegetthoff fedélzetéről percről percre filmre vették.
A Szent István tragédiájának híre úgy érte nagyapát, mintha kalapáccsal szíven ütötték volna. A kétségbeesés, a bűntudat, a szégyen és a dühérzései kavarogtak benne. Miért is nem tiltakozott hangosabban a hajócsavarok és a torpedófogó háló hiánya miatt? Miért nem követett el mindent, de tényleg mindent, hogy a tragédia ne következzen be? Miért nem ordított, fenyegetőzött a legmagasabb fórumon, miért csak a szakmai tanácsban mondta el újra meg újra a véleményét? Még soha nem érezte magát ennél gyötrelmesebben. Egyszerre elszakadt benne és megsemmisült minden kötődés, amit a Danubius hajógyár és a kollégái iránt érzett. És a legrosszabb az volt, hogy tudta, teljességgel tehetetlen a külvilág eseményeivel szemben. Maga elé képzelte a fejveszetten rohangáló legénységet, a kétségbeesetten ordítozó tiszteket, akik közül többet is ismert, a hatalmas lánggal tüzelő kazánt, a feketére égett arcokat,az iszonyatos sebességgel áradó vizet… hallotta a segélykiáltásokat, a fuldoklók hörgését… Elborzadt. Úgy érezte, minden tudása, tapasztalata, mérnöki ismerete hiábavaló volt, és semmit sem ér. Az élete értelme odalett, mert nem tudta megakadályozni ezt a teljességgel hiábavaló szörnyűséget, ami egy ostoba hatalom nagyravágyása miatt következett be.
S egyszeriben felsejlett benne a rettenetes gondolat, hogy ez a katasztrófa nem csak nyolcvanhét ember életébe kerülhet. Abban a szorosban nem csak egy hajó omlott össze, süllyedt el, hanem vége lett mindannak, ami addig érvényes volt, amit addig megteremtettek. Mostantól valami egészen más jön. S ami elkezdődik, arról végképp semmilyen fogalma nincs.És ettől rettenetesen megijedt.
Kintről madárcsicsergés hallatszott, a fák ágai fényben hajladoztak pompás leveleikkel. Nagyapa remegő kezében az újsággal magányosan állt szobája közepén még nagyon sokáig.
Néhány hónappal később a Monarchia építménye – ahogyan mondani szokás - elmerült a történelem süllyesztőjében. Vérben, lángokban, ahogyan a Szent István hajó.
1918 novemberében a fiumei kikötőből minden magyar munkást, alkalmazottat,tisztet haza rendeltek. Nagyapát is természetesen.
Ez volt nagyszüleim kiűzetése az álmok városából.
És egy hosszú korszak vége menthetetlenül.
Szegény nagymamám soha többé nem talált igazi otthonra, nem élhette azt az életet, ami mediterrán emberként neki rendeltetett. Halála napjáig sóvárgott napfényes hazája és csodás tengere után. Hiába élt hosszú hatvan éven át Budapesten, rendesen magyarul nem tanult meg soha. Viszont néhány év elteltével a lakása közelében árusító budai hentesek, zöldségesek, s némely piaci kofa is egész jól beszéltek olaszul. Náluk vásárolt nagymama, de olyan ételeket, mint Fiumében, mégsem főzött többet.
