Föltámadt évszázadok messzeségéből Aranyszájú Szent János, a legendás prédikátor és üzent. Az Óceán túlpartjáról, és nyomban akadt követője. Habozás nélkül, némi stiláris kozmetikával. Donald Trump azt fejtegette, hogy az Egyesült Államok lényegében tudomásul se veszi, hogy rajta kívül más is van az öt kontinensen, más érdekeire nem kell tekintettel lennie. Coki! Ugyanezt Orbán Viktor korlátlan lelkesedéssel úgy üdvözölte, hogy a lelke azonnal ráhangolódott, azzal a csekély stilisztikai eltéréssel, hogy számára az USA után késedelem nélkül Magyarország következik.
Matolcsy György asszisztálásával mindez olyan „tudományos konferencián” hangzott el, amely egyébről se szólt, hogy európaiság nem létezik, felejtse el mindenki, hogy szomszédság is van, hajszolja a maga érdekeit, ha a partner a rövidebbet húzná, lelke rajta. A terem falain kívül maradt, hogy a lepergett néhány esztendőben, jó néhány Fidesz kormányzatú esztendőben is, az Unió közös vagyonából néhány millió (milliárd?) euró áramlott ebbe az országba. Járt nekünk.
Orbán szavaiban egyebek között elhangzott az a fordulat is, sokáig töprengett, egyáltalán elmenjen-e erre a rendezvényre, fölszólaljon-e, annak ellenére, hogy elvben mi vagyunk a rendezők? Mellőzte azt a latin mondást, hogy ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Mert őszintén bevallom, személy szerint nekem, aki néhány éve immár Európa kérdéseivel is foglalkozom, a legkisebb gondom volt, hogy Orbánnak mennyire tetszenek Trump gondolatai, habozás nélkül, elsőként csatlakozik-e hozzájuk.
Hanem azon elméláztam, elteltek évtizedek, fél évszázadnál is több talán, és ezen az elátkozott földrészen, mondhatni mindig, kivétel nélkül, csupa ostoba államférfi uralkodott? Kezdve Charles De Gaulle tábornoktól Konrad Adenaueren, Helmut Kohltól, Schmidt kancellárig, néhány brit politikusig, amíg nem találták ki a Brexitet? Vajon mind téveszmét kergetett? A részletekig kigondolva fölépítettek egy olyan rendszert, amely arra épült, hogy Európa erősebb, versenyképesebb lesz, ha valamilyen formában összefog, istápolja a tehetősebb a gyöngébbet, az önhibáján túl elmaradottabb Közép-Európa nemzeteit is. Annyira fékevesztett, elbitangolt vélemény volt ez, hogy mind a kívül álló, mind az érintett világ tudomásul vette ezt, és alkalmazkodott hozzá, ehhez igazodott a nemzetközi együttműködés? Az ENSZ-től kezdve a legkülönbözőbb regionális tömörülésekig?
Amíg nem bukkant föl egy Donald Trump, (és Orbán Viktor), kétségtelenül akadtak többen is, akik kételkedtek benne, szívesen látták volna, hogy ez a „kényszer Európa” eltűnik, de csak volt bennük annyi reálpolitikai érzék, hogy néha ha nyögve, ha kapálózva is, de alkalmazkodtak hozzá. Fölszámolni eszükbe se jutott. Igaz, többen, joggal tették szóvá, hogy túlságosan túlméretezett és bonyolult az a gépezet, amely Brüsszelben ezt az apparátust működteti, talán érdemes volna a bürokráciát is fogyókúrára fogni. Ennek hangot is adtak.
A demokrácia szellemében jött létre Strasbourgban az Európa Parlament, ahol a legkülönbözőbb pártok - kormányon lévők és ellenzékiek -, a legteljesebb nyíltsággal, korlátozás nélkül bírálhatják az Unió szerveit. Sokkal nagyobb szabadsággal, mint akár egyes tagállamokban is.
Brüsszelben nem tiltakoztak, amikor Orbánék budapesti berendezkedése után nem sokkal, az akkor még huszonnyolc tagú Unióban megalakult az úgynevezett négytagú visegrádi csoport, élén Orbánnal, majd később a lengyelekkel közösen. Szemet hunytak afelett is, hogy szervezetten törekedett mintegy a nyílt ellenzéke lenni az Unió gondolatának és szervezetének, de a demokrácia erős, elviselte. Néha nem esett jól a többi huszonnégynek a populista stílus, a kendőzetlenül demagóg hangnem, de nem dőlt össze a világ. Egymásnak estek a pro és kontra vélemények, nem "szakadt le a plafon" még akkor sem, amikor nem titkolva, néha kendőzetlenül elhangzottak az Unió létét, de legalábbis működését kétségbe vonó szónoklatok is. A sajtó, azon belül is kivált a liberális orgánumok, ha kellett, kemény hangnemben vitába szálltak az orbáni retorikával, de ettől sem dőlt össze a világ, semmi baj, minden ment tovább.
Egészen addig, amíg ez a polémia nem öltött személyeskedő jelleget. Amíg az „illiberalizmust” nyíltan zászlajára tűző Orbán Viktort el nem ragadta az indulat. Amíg minden átmenet nélkül neki nem támadt Angela Merkel német kancellárnak. Nem is rejtett megvetéssel, amiben természetesen döntő szerepe volt a menekült kérdés két szélsőséges fölfogásának, a két alapjában eltérő nézetrendszernek. Orbán szinte szakításig erőltette a vitát, olyan stílust használt Európa legtekintélyesebb politikusával szemben, amelyet a domesztikált hazai sajtó honosított meg. Szokatlan volt ez uniós körökben, egészen a legutóbbi napokig. Addig, amíg Washingtonban nem lépett hivatalba Trump, aki a világ tudtára adata, kard ki kard, semmi ok körülményeskedni, az USA a maga lábára áll, meg van ehhez a hatalma, ereje, befolyása.
Ez a „mennyei üzenet” eljutott Budapestre is. Orbán Viktor biztatásnak vette, amit megtehet az USA, miért ne tehetné meg Magyarország is? Csak ezt felejti el, messze van Amerika. Aligha tudunk kontinenst cserélni, tetszik, nem tetszik, maradunk Európa közepén. Tanácsosabb volna megőrizni a józanságot, hányatott történelmünk is ezt sugallná.
