Fellépett a világ nagy színpadain, és országszerte haknikban egyaránt, de persze a tévéből lett igazán ismert. Népszerűségét valószínűleg növelte, hogy számai közben beszélt is, humorral teli, impulzív szöveget mondott, amit ugyanúgy átélt, mintha színész lett volna, a mimikája is kifejező volt, egész viselkedésével is segített megteremteni a szám hangulatát. Karizmatikus személyisége erőteljesen hozzájárulhatott ahhoz, hogy elterelje arról a figyelmet, amit nem akart, hogy lássunk. Szállóigévé vált az a mondása, hogy figyeljék a kezemet, mert csalok! Ő legalább szólt, ellentétben azon sokakkal, akik, nap, mint nap, átvernek minket, és inkább bosszantóak, mint szórakoztatóak.
Rodolfo viszont mindig fölöttébb szórakoztató volt, az első pillanattól az utolsóig. És mindehhez még fölöttébb elegáns is. Egy olyan korban, amikor kényszerből is a topi volt a divat, ő úgy nézett ki, mint egy angol lord. Passzentosan jól szabott zakók, csokornyakkendők, lakkcipők, gondosan fésült, ápolt haj, rajzolt bajusz jellemezték. Ez utóbbi azért már játékos vonás volt, jelezte, hogy ez a már-már nyársat nyeltnek is mondható öltözék azért jelmez, amit egyébként kifogástalanul viselt, pedig a Józsefvárosból, szoba-konyhás lakásból jött. De a belső tartása megmutatkozott egész személyiségén.
Sok ezer trükköt tudott, a bűvészet minden alfajában, a Fővárosi Nagycirkusz jókora porondján ugyanúgy fellépett, mint ahogy bármelyik asztaltársaság szórakoztatására is képes volt. Bárhol kedve szottyant előhúzni egy pakli kártyát, és azzal akár órákig lekötötte a tátott szájú társaságot. Ugyanis hivatása volt a szenvedélye, ha nem volt fellépése, akár akkor is szórakoztatott lépten-nyomon. Óriási, nagy lelkesedéssel beszerzett kártyagyűjteménye volt.
Híresek voltak színpadi lopásai, én is többször láttam a saját szememmel, amikor a közönség tagjaitól órát, pénztárcát, nadrágtartót csent el úgy az orrunk előtt, hogy mi sem vettük észre, mikor és hogyan csinálja. Persze ilyenkor is dumált, ahogy belefért, hiába mondta meg előre, hogy a kezét figyeljük, tán éppen a száját, az arcát néztük, vagy esetleg a másik kezét, nem azt, amivel a csalafintaságot elkövette.
Nekem kölyökkoromban, egy parlamenti karácsonyfa ünnepségen, pénzérméket húzott elő az orromból, szájamból, fülemből, máig emlékszem arra, hogy nagyon empatikusan bánt velem, ahogy mindenkivel, soha senkit nem akart kinevettetni, megalázni azok közül, akiket alkalmi partnereiként felhívott a színpadra. Soha nem volt fölényes, nem mutatkozott mágusnak, nem akarta elhitetni, hogy természetfeletti erőkkel paktál. Mindig azt érzékeltette, hogy ő csak játszik. De ezt magas, művészi szinten tette. Amikor egy-egy trükk sikerült, olyan boldogság tükröződött rajta, mint amikor rosszcsont kölyöknek sikerül a csínytevése. Azt hiszem, lényegében boldogságot közvetített nekünk, a szürke, unalmas hétköznapokba csodákat varázsolt.
