Egy indiai legenda szerint ennyi idő kell a gyász feldolgozásához, azonban tudjuk mindnyájan, hogy az igazi gyász feldolgozhatatlan. Volt egy közeli munkatársam, talán harminc körüli nő, ragyogó kolléga, de magányos, visszahúzódó, keveset beszélt, közös összejöveteleinkre soha nem jött el. Néhány hosszú beszélgetés után mesélte el nekem, hogy hat éves korában a folyó partjáról figyelte ikertestvére elmerülését a vízben. Ez a kép naponta előtte van, naponta tesz szemrehányást magának, amiért elengedte úszni, és naponta kérdezi meg magától, hogy miért nem volt képes segíteni.
Mindez természetesen Verona kapcsán jutott eszembe. Leírták és elmondták az elmúlt néhány órában sokan, hogy a legnagyobb csapás, ami érheti az embert, az gyermeke vagy testvére elveszítése, különösen ilyen drámai körülmények között, amikor már mindenki a másnap reggeli találkozóra készült, hogy jöhessen végre az ölelkezés, a franciaországi élmények megbeszélése. Nehéz megérteni egy végzetes betegséget is, de talán még nehezebb egy ilyen balesetet, ami távol történt tőlünk, amikor még bennünk van az utolsó beszélgetés emléke, a tervek felidézése, és előttünk áll ennek a drámai éjszakának és a következő, ugyancsak nem könnyű napoknak a felidézése. Mert felejtésről nyilván szó sem lehet.
És sok szülőben, tudom magamról, feltámad a kérdés: „miért engedtem el?” „Miért nem igyekeztem lebeszélni egy ilyen hosszú, és nem kétséges, kockázatos útról?” De ez a természetes apai és anyai magatartás. Részben szeretnénk óvni gyermekeinket a veszélyektől, másrészt azt szeretnénk, ha megtanulnák élvezni az életet, és az élet egyik szépsége tagadhatatlanul lesiklás a francia Alpok lejtőin. Az indulás előtti búcsú szinte minden esetben a „vigyázz magadra” szavakkal érnek véget, de vannak olyan helyzetek, amikor az önmagára vigyázás kevés, mert az életünk – ahogyan sok más helyzetben is – mások kezében van.
Most sokan hivatkoznak arra, hogy veszélyes üzem a közlekedés, amit eddig is jól tudtunk, ám amíg nem szembesülünk ilyen tragédiákkal, hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy velünk ez nem történhet meg. Ez a pillanat talán még korai a tanulságok megállapítására, ám időközben újabb diákcsoportok kelnek útra világszerte, és a felelősség, a történések pontos ismerete talán éppen az ő biztonságuk egyik lételeme. Felkészítjük az utasokat arra hogy veszély is fenyegetheti őket? Elmagyarázzuk nekik, hogy mi a teendő, ha baj történik? Kihez forduljanak, milyen eszközöket használjanak? Van-e a gyerekeket szállító autóbuszon, aki a vészhelyzetekre előre, még nyugodt lelkiállapotban felhívja a figyelmet? Felhatalmazzák őket, hogy ha valami – akármilyen csekély – rendellenességet tapasztalnak, hogyan cselekedjenek? Néhány évvel ezelőtt, Finnországban egy brit iskolabusz állt előttem a kompon. A gépkocsivezető minden gyereket leszállított és elmagyarázta nekik, mi a teendő, ha bekövetkezik az, aminek nem szabad beköveteznie.
Most a kormány, a mentőszolgálat és minden érintett intézmény példamutató gyorsasággal siet segíteni, amiben csak lehet, s akit tudnak minél előbb megpróbálnak kiszakítani a tragédia környezetéből. Tiszteletre méltó gyorsaság.
Ma nemzeti gyász nap van, de még előttünk áll az ezer nehéz nap és ezer nehéz éjszaka. Vagy a végtelen bánat.
