1914 június 28-a volt, Szent Vitus napja, vasárnap.
Júlia nagymamám azon a napon csakúgy, mint máskor, ötkor kelt, és egyenesen a konyhába indult. A széles konyhapultra kikészített lábosok tisztán csillogtak a reggeli napfényben. Nagymama álmosan meredt rá Danicára, a riadtan kapirgáló csirkére, akinek egyik lába már harmadik napja spárgával a konyhaasztal lábához volt kötözve, majd poharat vett elő a szekrényből, vizet engedett magának a konyhai falikútnál, és kinézett az ablakon. A Pipa utca 2/b. számú ház első emeletén laktak akkor már, a konyhaablak éppen a Nagycsarnok oldalára nézett. Hétköznap óriási volt lent a nyüzsgés, fehérkötényes tejesemberek fémkannákat tologattak, piaci hordárok talicskákkal rohangásztak fel s alá, kofák és zsibárusok kerültek elő a félhomályos oldalhajókból jókora lármát csapva, de vasárnap hajnalban teremtett lélek nem járt arra, mesésen békés volt az utca. Nagymama résnyire nyitotta az ablakot, beszívta a Duna felől érkező friss, hajnali levegőt, kiitta a poharat, és dologhoz látott.
Féltizenegykor a szülők három fiúgyermekükkel, a kilencéves Miklóssal, a nyolcéves Gyurival és a négyéves Kornéllal ünneplőbe vágták magukat, és átsétáltak a Szerb utcai templomba, ahová az egész belvárosi szerb gyülekezet járt. A pesti szerb iparosok a környező utcákban laktak akkoriban, a belváros védett kis szigetén, Maxo nagyapám is a Váci utcában nyitotta meg fodrász szalonját 1901-ben. Cipőkészítő öccsének néhány házzal odébb lett üzlete egy évvel később. Maxo gyönyörű hajakat vágott és fésült méltóságos asszonyoknak, Lázó gyönyörű borjúbőr cipőket varrt nekik, vendégkörük évről évre bővült, s a tízes években már a Múzeum és az Esterházy utca főúri palotáiból is jártak hozzájuk vendégek, olyan jó neve lett a két Petrucz fivérnek.
A környéken egyébként mindenki messziről megismerte a Vajdaságból érkezett szerbeket a sűrű mássalhangzókkal teletűzdelt nyelvükről, a megszokottnál színesebb öltözetükről, no meg arról, hogy az ünnepeiket a katolikus többségtől eltérő időpontokban tartották, ahogyan egyébként a zsidók is. Csakhogy a szerbek keresztény ünnepeket ültek, és semmiféle valláshoz kapcsolódó múltbéli bűn vádjával nem voltak vádolhatók, ahogyan a vérváddal támadták a zsidókat, és ez jelentősen javította a megítélésüket. A pesti polgár a szerb embert afféle csodabogárnak tekintette, akinek sem jellemző életstratégiája, sem jellemző mestersége nincs. Jóval kevesebben is voltak a bevándorlók között, mint a keletről beáramló zsidók, így aztán félni sem kellett attól, hogy elárasztják az országot, elszívják mások elől a levegőt.
Szóval azon a vasárnapon a Petrucz család késve ugyan, de teljes létszámban megjelent a görögkeleti templomban, és végighallgatta az ószláv nyelven celebrált misét, mely aznap a szokásosnál is hosszabbra nyúlt. (A keleti vallásokban nem kapkodják el a rítusokat.) Az 1389-es első rigómezei csata évfordulója volt éppen, ezért a pap az istentisztelet végén megemlékezett a Balkán középkori történelmének sorsdöntő csatájáról, melyet Lázár szerb fejedelem vívott Murád oszmán szultánnal szemben a szerbek nemzeti bölcsőjében június 28-án, Szent Vitus napján. Azon a napon Isten elpártolt a szerbektől, szónokolt a pap, engedte elbukni az első szerb államot, s ezzel hosszú időre megpecsételte a szerb nemzet sorsát. A töröktől elszenvedett vereség a délszláv fejedelemségek hűbéri alávetését eredményezte, eltaposta a szerbek szabadságvágyát, nemzeti büszkeségét, önállóságát.
Goszpogyi, pomíluj! Goszpogyi, pomíluj! Goszpogyi, pomíluj!
Uram irgalmazz…
Mise után a hívők beszélgettek még kis ideig a templomkert fái alatt, majd szétszéledtek, s mindenki hazatért ebédre. Az aranyló tyúklevest rengeteg zöldséggel tálalta nagymama, sóval, borssal, cukorral is ízesítve, mert Schwartz Lilitől azt tanulta, egy kis cukor csodát tesz a sós, húsos étellel, kihozza belőle az igazi ízét, zamatját. Elárulni nem szabad, hogy cukor is kerül a húslébe, miként egyébként a sóletbe is mindig, tanította Lili a barátnőjét, maradjon az a háziasszony titka.
A titkon cukorral édesített húslevesnek Maxo, az utolsó pillanatban ebédre betoppanó Lázó és persze a gyerekek is lelkes hívei voltak, de soha eszükbe nem jutott kérdezni a receptjét. Egészen másról folyt a diskurzus ebéd közben.
- Szegény mamának megint fáj a háta.
- Mondd meg neki, Julikám, hogy látogassa gyakrabban a Gellért fürdőt, ne hanyagolja úgy el magát – mondta Maxo nagyapa és megsózta a húst.
- Ne sózd agyon, Maxo.
- Nem sózom, csak amennyire kell.
- Miklós, ne utánozd apádat, mert a kezedre csapok – mérgelődött nagymama.
- Na, és ahhoz mit szóltok, hogy ’20-ban Budapesten rendezik meg az olimpiát? – kérdezte Lázó két kanál leves között.
- Nem hittem volna, hogy Budapestnek ítélik meg. Ügyesek a magyarok, hiába.
- Azért vannak nekünk is jó sportolóink, Maxo.
- Vannak, persze. De egy olimpiát csak nem tudnánk megrendezni.
- Rengeteg pénz kell ahhoz, rengeteg. Nem is tudom, megtérül-e valaha.
- Aligha. De még híresebb lesz tőle a város, az biztos.
- Lesz meggymártás, mama? – kérdezte Gyuri.
- Lesz, persze, hogy lesz, de edd már meg a levesedet. Csak rád várunk.
- És egres?
- Az is lesz.
- És kapros mártás?
- Na, most már elég volt - felelte szigorúan nagymama, de magában azt fontolgatta, hogy két kanál tejföllel elkeverve végülis felmelegítheti az előző napról megmaradt mártást a fiának, ha egyszer annyira akarja.
Ebéd után eljött a szieszta ideje, s mint minden nyári vasárnapon, a nagy melegben ezúttal is békésen szunyókált a család egészen délután fél ötig, amikor is éles csengetés riasztotta fel őket. Nagymama húga állt az ajtóban, rettentő feldúlt volt.
- Megölték a Ferdinándot! – kiáltotta Zorica.
- Bozse moj, kicsodát? – kérdezte álomittasan nagymama.
- Hát a trónörököst! És a feleségét is!
- De hát…
- Lelőtték őket. Szarajevóban. Ma délelőtt.
- Ma délelőtt? Pont, amikor a templomban voltunk?
- Nem mindegy, hol voltatok? Megölték őket, nem hallod?
- Ebből nagy baj lesz – szólalt meg nagypapa, és végre becsukta a bejárati ajtót.
Este félnyolckor, amikor a nappaliban megint mindannyian asztalhoz ültek és a maradék levest kanalazták, Kornél éppen az anyja ölébe kéredzkedett, amikor váratlanul zaj és mozgolódás támadt a Pipa utcában, öt-hat nagyszájú fiatalember verődött lent össze, s valaki azt kiabálta: „Abcúg, Szerbia!” És hatalmas csörömpöléssel betört a nappali ablaka, s egy jókora tégla nagymama füle mellett néhány centivel röpült be a szobába.
Nagymama fölsikoltott, és magához szorította a fiát.
- Holnap hazaviszem a gyerekeket Martonosra – zokogta.
- Holnap beüvegeztetem az ablakot, a kutya úristenit! – kiáltotta nagypapa.
Másnap délelőtt megérkezett Ruzsicsek úr az Irányi utcából, és bagóért beragasztotta az új üveget. Este megint randalíroztak a szerb negyedben és valaki újra beverte az ablakot, hullottak az üvegcserepek a szőnyegre.
Ruzsicsek úr másodszor is beüvegezte az ablakot, s amikor fizetségre került volna a sor, lehajtotta a fejét, és szó nélkül kisietett a szobából.
A következő napokban kígyózó tömegek vonultak a pesti utcákon, csak úgy dobogott a lábuk alatt az Andrássy út faburkolata és az utcák kövezete. Mindenhonnan zúgott a „Vesszen Szerbia!” Úgy bomlott ki az újfajta egység egyetlen pillanat alatt a városban, mint valami mérges virág. Magyar vagyok, mondta a szász, a tót, meg a zsidó, és együttes erővel utálta a szerbet, akivel addig semmi baja nem volt. A gyilkos merénylet mindent megváltoztatott. A szerbből egy csapásra a Monarchia gyűlölt ellensége lett, Szerbiából „kutya Szerbia”, és hirtelen mindenki megvilágosodott. Rájött, hogy akivel korábban békésen pipázgatott, borozott, vagy kereskedett, az valójában barbár nacionalista, óvni kell tőle a magyar nemzetet, s már csak azon csodálkozott, hogyan is nem ismerte föl hamarabb a veszélyt, miért is nem látta meg idejekorán a befurakodott ellenséget.
Nagypapa hétfőn reggel fehér inget vett, megszokott lépteivel besétált az üzletébe, a ragyogó napfényben szélesre tárta a bolt ajtaját, és a rá jellemző udvariassággal fogadta csekély létszámban érkező vendégeit. Aznap csak az ismerősei és a barátai tértek be hozzá egy-egy hajvágásra, vagy csak úgy, beszélgetni. Mind egyetértettek a merénylet elítélésében, noha függetlenségpártiak voltak, ugyanakkor elítélték az erőszakos megoldásokat és a terrorcselekedeteket természetesen.
Nagymama nem mert kimenni az utcára a gyerekekkel, és minden nappal egyre sápadtabb lett, hangulata egyre komorabb, s még csütörtökön, a heti bevásárlás napján sem ment le a Nagycsarnokba. Lili barátnője vásárolt be aznap a Petrucz családnak, s miközben válogatott a káposzták, répák, karalábék között, és friss gyümölcsökkel töltötte meg a kosarát, erősen fülelt, kihallgatta a kofák és a vevők közötti beszélgetéseket.
Gondterhelten érkezett vissza a piacról.
- Na, mit beszélnek odalent? – kérdezte izgatottan nagymama.
- Azt, hogy háború lesz.
- Istenem, miféle háború?
- Jó kérdés. Sok háború lehet egy háborúban. Fogalmam sincs, ez milyen lesz.
- De hát az emberek nem akarják! Képtelenség! Melyik anya akarná háborúba küldeni a fiát?
- Sokan vannak, akiknek hiányzik a háború, hidd el – felelte Lili, és nagymama úgy hallgatta a szavait, mintha kövek zuhannának mély vízbe, szinte hallotta a csobbanásukat. De elhinni nem akarta az értelmüket. Régóta tudta, hogy az ember sokféle módon lehet a saját boldogtalansága előidézője, s hogy néha öntudatlanul is kacérkodik a halállal és sok más borzalommal, mégis bízott benne, hogy az egészséges életösztön erősebb, mint a romboló szándék. Az emberek kegyetlen lények, másfelől viszont éppen elég gyávák is, a nagy veszélyek elől inkább elmenekülnek. Az élet mindig egyensúlyra törekszik.
- Beviszem a kosarakat a konyhába - szólalt meg nagymama, és abban a pillanatban eldöntötte, hogy elég volt az önkéntes szobafogságból, a bujkálásból, másnap kimegy az utcára, és nem is lesz hajlandó bezárkózni többé.
Napra pontosan egy hónappal a szarajevói merénylet után, 1914. július 28-án Ferenc József Ischlben közzétette Népeimhez című kiáltványát, melyben az Orsztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. A nyolcvannégy éves agg császár a bájos felső-ausztriai fürdővárosban mindent megfontolt, mindent meggondolt, és nyugodt lelkiismerettel lépett a kötelesség útjára.
Megkezdődött az első világháború.
Goszpogyi, pomíluj!