"Voltál már úgy, hogy nem tudtad ébren vagy-e, vagy álmodsz?" Gyerekkoromban az egyik kedvenc filmem volt a Mátrix. Egyetemistaként pedig, amikor elkezdtem érteni, már kifejezetten rajongtam érte. Nagyon régóta nem láttam, de a kezdőmondata, pontosabban kezdő kérdése, felnőtt létem sok ezer napját indította el, sőt, néhány éve rendszeresen jut eszembe napközben is az a kellemes férfi szinkronhang, Thomas Anderson, vagy ha úgy jobban ismerős, Neo hangja.
Aztán 2016-ban tényleg minden napom különböző mátrixokban tölthettem, amelyek közül, azt biztosan mondhatom, a legtöbbet nem én választottam. Szenvedtem is bennük. Volt viszont három hónap, mialatt az ébrenlét és álom, a valóság és képzelet, a látszat és láttatás között, teljesen tudatos döntés eredményeképp őrlődtem, minden egyes percét élvezve e "kínlódásnak". Mert nem túlzás azt állítani, hogy az Egyesült Államokban töltött 92 napom mindegyike egyfajta mátrix volt; a létező világok legjobbikaiban jártam, és talán egy élet is kevés lesz arra, hogy feldolgozzam, felfogjam, hogy végül elhiggyem, miféle valóságokat láthattam, tapinthattam, szagolhattam.
Sosem voltam egy Amerika-megszállott. Sosem éreztem ellenállhatatlan vágyódást az amerikai, vagy épp a hollywoodi kultúra iránt. Persze nem mentesülhettem óriási hatásuk alól, életem minden területén szembesültem a sikeres emberi létről szőtt amerikai mítoszok nyomasztásával. Épp ezért az utóbbi éveimben leginkább idegenkedve szemléltem a nő, a férfi, a család, vagy épp a szex amerikai szimulációját, mindazokat a szerepeket és szerepfelfogásokat, amelyek ma már kevésbé fakadnak az európai, avagy keresztény kultúrákból, mint amerikai filmek plasztikus, nagyon is kereskedelmi (vagy politikai) célú mintáiból. Igen, azt hiszem, tényleg sokat tanultam a Mátrixból, pontosabban Jean Baudrillard tanaiból, és az "amerikaiság" fölényét tagadó amerikai és európai szubkultúrákból. Így végső soron megfelelőképp szkeptikus is vagyok – úgy általában mindennel szemben.
Csak aztán Észak-Spanyolországban zarándokolva találkoztam néhány amerikaival. Sosem hittem, hogy létezik efféle kedvesség, efféle jószándék, hogy lehet őszinte a teljes nyitottság, a jóhiszeműség, az öröm, a felszabadultság, és hogy a maga egyszerűségében válhat örök példaképpé egy nő, két férfi, majd az általuk egyetlen évvel később Amerikában, otthonukban bemutatott és megmutatott sok-sok tiszta amerikai jellem mindegyike. Döbbenetes tapasztalás találkozni az amerikai társadalommal, az emberekkel: csodálatraméltókkal, kedvesekkel és mosolygósakkal, gyarlókkal, jókkal, viccesekkel, demokratákkal és republikánusokkal, vallásosakkal és ateistákkal, özvegyekkel és házasokkal, elváltakkal és egyedül élőkkel.
Így aztán, az én Amerika-mátrixomban az Egyesült Államok legcsodálatosabb természeti jelenségeit járva - mert megszámlálhatatlanul sok, lenyűgöző táj fogadott - nemcsak amerikai családomhoz kerültem közel, hanem régi és új zarándoktársaim megmutatták nekem azt is, amit addig nem ismertem, az igazi amerikai kultúrát. Az amerikai embereket.
Butch, az amerikai apám
Soha nem gondoltam például arra, hogy lehet ennyire mélyen szeretni a barátomat, Butch-ot. Pedig találkozásunk első napjától rajongásig odavagyok érte. Például azért, mert egyszer eldöntötte, hogy boldog lesz, és azóta is az. Komolyan. Nehezen hittem el ezt neki, főként az élettörténete ismeretében, amit az El Camino egy könnyebb ösvényén, döglesztő nyári melegben hallgattam végig. Na persze: csak elsőre. Hiszen Butch azóta sokszor, sokféleképp elmesélte már itt, Európában és az Egyesült Államokban, az ő házában, ahol magam is láthattam, honnan és hova vezetett minden egyes lépése, tévedése, vétke és értékes jellemvonása.
Az arizonai Phoenix egy "külvárosi", avagy felkapott szomszédságokból álló elegyében élhettem ugyanis amerikai tartózkodásom ideje alatt Butch és felesége, Lynn társaságában.
Azt hiszem, Butch is ugyanúgy szeret engem. Azt mondta legalábbis egyszer, hogy én vagyok az a lánya, akit mindig is elképzelt magának. S minthogy rendelkezik három lánygyermekkel rajtam kívül, illetve az én szeretetem irányába szintén egy apa-lánya viszonyra emlékeztet, ezt a dicséretet bizony komolyan vettem tőle. És meg is fogadtam: megőrzöm Butchot szerető, kényeztető apámnak, örökre.
Pedig ő nem épp egy tipikus apafigura. Sőt, sokszor olyan, mint egy gyerek. Hatvanéves, rendszeresen hisztis, borzasztóan rendetlen, néha kifejezetten bugyuta dolgai vannak, szeret hangosan őrjöngeni, főként ha úgy érzi, nem kap elég figyelmet. Kétszer el is vált, Lynn a harmadik felesége. Az élete szerelme. Annyira szereti, hogy négy gyerek, s egy kisebb vagon unoka ellenére is csak Lynnért él. Csak. Kizárólag. Mert - és ezt ki is mondja, minden nap tudatja - talán nem adta őket egymásnak az élet rögtön, elsőre, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, de végül megtalálták egymást. És többé nem is engedik el. Ők igazi társak egymásnak, egyenrangú felek, két gyarló, önző, makacs gyerek. Ezt háromhavi együttélés mondatja velem, ahogyan azt is, hogy ketten a világon a legjobb, legszeretettelibb emberek.
A választott kaland boldogsága
Butch minden nap tanítani akart, s akar, de sosem mondta - ahogyan tanárnőm és anyám, Lynn -, hogy most akkor tanítani fog. Ő mindössze arra kért egyszer, hogy jegyezzem meg: legyen nálam mindig egy elemlámpa, amikor túrázni indulunk. Csak úgy, mellesleg akarta átadni a tudását, azt, hogyan válasszam én is a boldogságot. Csak úgy odabökte.
Nem tudom, ez egy tipikus amerikai felfogás-e, de amikor még a spanyol zarándoklatot jártuk együtt, Butch egyszer azt mondta nekem: "kelj fel holnap reggel, s válaszd a boldogságot. Meg tudod csinálni, ahogy mindenre képes voltál eddig is." Sokat ismételgette, hogy meg tudom csinálni - mindig, minden élethelyzetben ezt mondta. Több mint egy évvel később, a Grand Canyon északi peremén túrázva ketten, amikor az ominózus apa-lánya beszélgetésben eltévedtünk, s elmélyedtünk, Butch megkérdezte, választottam-e a boldogságot azóta, hogy ő ezt javasolta. Mondtam neki, hogy talán igen, pillanatokra, s hogy szerintem az, hogy épp ott vagyok vele, a "boldogságot választás" egyik eredménye lehet. Ő csak nevetett. Azt mondta, jó-jó, kíváncsi, akkor is így gondolom-e majd, amikor másnap izomláztól szenvedek a megtett tizennégy mérföldes túra és a jégveremnek beillő sátorban alvás után. Rávágtam, hogy igen, mert ezzel együtt éppenséggel csak ott láthatom azt, amit láttam.
A Grand Canyon sziklaormait, az azon táncoló fényeket, a szürkészöld, szinte élhetetlen kövezeten "csakazértis" létező növényeket. Vagy a reggel a sátramat szaglászó szarvasokat, a szabadságot pofátlanul fitogtató madarakat, főleg sasokat. Vagy épp a sárga, szinte narancsszín napsugarat, ami viszont a fehér-vörös köveket festi rózsaszínűre, amikor megy le a hatalmas, bronz tányér. Amerikában minden egy kicsit nagyobb – még a Nap is. Nincs a világon olyan fénykép, olyan leírás, de még olyan film sem született, ami visszaadhatná azt a helyet. És ezért nagyon megéri annyit gyalogolni, hogy odaérjünk, együtt, s megért minden veszteséget, befektetést és kockázatot, hogy ott lehetek.
Amikor mindezt elsoroltam, Butch azt felelte, hogy akkor már megértettem. Minden boldogságnak megvan az ára. Az a kérdés, hogy amikor a boldogság mellett döntünk, vállaljuk-e az ár megfizetését is érte. Azt mondta, hogy ha túl drágának találok valamit, akkor az nem az én boldogságom. Az enyémért ugyanis semmi sem lehet drága. Őt például a kaland teszi boldoggá – persze a feleségén kívül, tette hozzá. Butch azt is mondta, hogy egyetlen dologtól fél az életben, hogy unatkozni fog, hogy nem él át minden nap új, boldogító kalandokat. Ugyan soha életemben nem éreztem annyira biztonságban magam, mint Butch-csal és Lynnel, azért ők általában annyira kalandos életet élnek, hogy mindennapos velük a halálfélelem. De együtt még félni is jó, ez a választott kaland boldogsága.
Szinte szavak nélkül beszélni
Két hónappal később, amikor Kaliforniában Butch a legkisebb gyerekét, egy szem fiát látogattuk meg, az ötórás úton valamiért mégis pattanásig feszültünk, mindenkinek baja volt: egymással, magával, az élettel. Az Arizonából egészen Oceanside-ig tartó kocsiúton, azt hiszem átéltem azt, milyen egy remete ébredése saját léthelyzetére. Tudtam, hogy hamarosan hazajövök, s hogy itthon nincs minden rendben az életemben. Megijedtem, hogy állok majd helyt egyedül, a Butch és Lynn által nyújtott biztonság nélkül. Tudtam azt is, hogy itthon ugyanúgy leszek egyedül, ahogyan előtte voltam. Hogy nem változtam meg, hogy valójában még mindig nem választottam a boldogságot.
Nehéz ezt elmondani az apádnak. Édesapámnak sosem tettem. Nem bántanám meg ezzel, hiszen tudom, már azzal önmagában is bántottam - sok más után -, hogy elmentem Amerikába, s csak annyit mondtam, hogy itt nem vagyok boldog. Annyiban más Butch-apámmal a kapcsolatom, hogy neki bizony elmondtam, elmondhattam, szinte szavak nélkül.
Oceanside-on elvitt sétálni a mólóra, s kérdezgette, mi van velem. Jellemző módon fagyit vett nekem, mintha csak tízéves lennék, azután kezdett bele a faggatózásba. Még akkor sem gondoltam, hogy Butch megértheti, felfoghatja, mik a legbensőbb érzéseim. Nemcsak a nyelvi korlátok, hanem saját zárkózottságom, az ő gyermeki énje, s megannyi más ok miatt is. Hiszen annyira mosolygós, önfeledt ember, valahogy nem hiszed el róla az életét; a válásait, a betegségek és a halál állandó közelségét, a gyermekei elhidegülését, a drogfüggő múltját, a hibáit, az üzleti kudarcait, vagy a napi húszórás munkát igénylő sikerét. Tudom, hogy minden szava igaz az életéről, de még ma is megdöbbent, hogy mindez egyetlen keserv-ráncot sem eredményezett az arcán. Butch márpedig ránctalan.
Séta közben azt is megkérdezte, én mitől félek. Mondtam neki, attól, hogy ahogyan eddig egész életemben, úgy ezután sem, vagy sosem fogok tartozni valahová. Nem arról van szó, hogy ne érezném jól magam. Egyedül is jól vagyok, már megtanultam, megszoktam ezt a létet. De sosem éreztem, hogy a rajongásig szeretett családomban otthon lennék, hogy a mindennél többre becsült barátaim jellemeznének engem, vagy hogy bármely eddigi párkapcsolatom a valahová, valakihez tartozás érzését nyújtatta volna. Mindig inkább azt gondoltam, baj van velem. E kifakadásomra Butch a maga gyermeki, sokszor viszont napkeleti bölcsnek tűnő modorában, nemes egyszerűséggel közölte: "akkor tartozz inkább csak a világhoz". Persze udvariasan megjegyezte azt is, hogy én hozzá is tartozom, az ő magyar lányuk vagyok, s ők az én amerikai családom. És tudom, hogy ezt így is gondolják mindketten.
De valahogy abban a helyzetben Butch tudta, hogy nem erre vágyom, s hogy az egyedül lét nem a pillanatnyi társakról, a társaságról szól. Talán inkább a magyarságomról. Ezért adta ezt az amerikai választ. Mert kiváló amerikai cégvezetőként azt is tudta, hogy a világ mégiscsak jobb üzlet, mint a senki. Így ezt a verziót vettem meg tőle: a világhoz tartozni. Ilyen egyszerű a boldogságot választani. És ennyire bölcs lehet egy egyszerű, átlagos amerikai, az én igaz barátom, sőt, pótapám, Butch, aki a boldogságra tanított.