Amikor sok évvel később, immár felnőtt fejjel megpróbálta felidézni találkozását a csendőrökkel, már nem emlékezett pontosan, hogy 1944 őszén a Szálasi-féle hatalomátvétel előtt vagy után történt-e vele az eset. De hiszen majdnem mindegy – tette félre ezt a kérdést -, mert ha tudná is, az csak árnyalná a képet, de alapvetően nem változtatna rajta.
FOTÓ: FORTEPAN/ KŐVÁRI BRIGITTA
A háború a nácik számára már rég elveszett, a szovjet csapatok rohamosan törtek előre, de a téboly ettől csak még jobban tombolt. Az édesanyja meg ő – nyolc éves volt akkor - hamis papírokkal a Farkasréten bujkáltak, ahol közvetlenül a temető mellett, a Hóvirág utca egyik villájában albérlőkként húzódtak meg. Tulajdonképpen nagyon egyszerűen kerültek illegalitásba. A német megszállás után, mielőtt még a gettóba kényszerítették volna őket, Csanády utcai lakásukból az édesanyjával kettesben minden külön bejelentés vagy engedély nélkül távoztak, és kerülő úton, háromszori átszállással, négy különböző villamossal előre előkészített Hóvirág utcai albérletükbe utaztak. Útközben, a Károly körút és a Kossuth Lajos utca sarkán lévő villamosmegállónál egy kapualjba mentek be, ahol az édesanyja a kabátjukon kötelezően viselt sárga csillagot egyszerűen csak letépte és útjukat már anélkül folytatták tovább. Életveszélyes cselekedet volt ez, és hiába telt el közben több évtized, ő azóta sem mehet el az előtt a ház előtt úgy, hogy ez az epizód eszébe ne jutna. Az édesanyja csak az érettségije előtt mesélte el neki, hogy miután a kapualjban letépte ruhájáról a megbélyegző jelet és folytatták útjukat, ő azt mondta: - Hiába tépted le a sárga csillagot, én úgy érzem, hogy még mindig ott van.
*
Hamis irataik voltak, és ezek persze jó néhány – mai kifejezéssel élve - csúsztatást tartalmaztak. E csúsztatások abból indultak ki, hogy anyai nagymamájának második férje magas rangú keresztény rendőrtiszt volt, akit Greiner Józsefnek hívtak (ő már nem ismerhette, mert a születése előtt meghalt). Ennek alapján a nagymamája - akkori elnevezéssel – árja párjának számított, ami bizonyos kedvezményekkel járt. (A sors és a történelem fura fintora, hogy a nagymamáját pontosan ugyanezért – mármint hogy a második férje magas rangú rendőrtiszt volt – az 50-es években kitelepítették.) A hamis irataikban az édesanyja Greiner Judit néven szerepelt - mintha csak a rendőrtiszt, Greiner József lánya lenne -, őt meg zabigyereknek minősítették, és ennek megfelelően a Greiner József nevet kapta. (Így nem kellett számára hamis apát kreálni.) Az életkorát is megváltoztatták, két évvel fiatalabb lett, hogy még ne legyen iskolaköteles, hiszen hamis névvel és hamis papírokkal tiszta lebukás lett volna bármilyen iskolába beiratkozni. A hamis iratok előállítói minden bizonnyal a Greiner József rendőrtiszthez való laza családi kapcsolatukat kihasználva jutottak az irataikban szereplő hamis nevekhez, amelyek így azért mégsem voltak teljesen légből kapottak. A hazugságok eme törékeny rendszerét – miszerint ezen túl Greiner Józsefnek hívják, meg hogy zabigyerek és mindössze hat éves – hamar és világosan átlátta, arról nem is beszélve, hogy tudta, ha vallatásra kerül a sor és hibát követ el, az életük múlhat rajta.
*
A bujkálás közben gyakran eszébe jutott a régi élete, az iskola, a barátai és ezzel együtt Csanády utcai lakásuk, ahonnan eljönni kényszerültek. Ez a lakás, földrajzi elhelyezkedésénél fogva jól szimbolizálta családja helyzetét: noha a Lipótvárosban laktak – Lipóciában, ahogy az enyhén antiszemita rossz nyelvek nevezték akkoriban –, ám annak csak a szélén, azaz nem voltak előkelő, vérbeli lipótvárosiak. Bár édesanyja a Szent István parkban, a Lipótváros centrumában tologatta a gyerekkocsiját, de életüknek ugyanolyan fontos részét képezte az ablakaikból jól látható Váci út is, amely füstölgő gyárkéményeivel és minduntalan előtolakodó szociális kérdéseivel a dolgos Angyalföldet hozta számukra szinte testközelbe.
Már jó néhány hónapja a Farkasréten laktak, amikor az a bizonyos eset történt. Ő bevásárló kosárkáját ide-oda lóbálva vidáman bandukolt a Hóvirág utcán lefelé a Hangya Szövetkezet elnevezésű vegyesbolt irányában. Büszke volt rá, hogy az édesanyja megbízik benne, és ő felnőtt módjára vásárolhat különböző élelmiszereket. Már olyan közel volt, hogy szinte érezte az üzletben terjengő jellegzetes szagot, amely a nyitott zsákokban ott tárolt sokféle fűszer illatainak keveredéséből adódott össze, amikor hirtelen észrevette, hogy két kakastollas csendőr közeledik felé. (A magyar csendőrök voltak a nyilas rendszer legfőbb és leglelkesebb segítői a deportálások végrehajtásában. Immár történelmi tény, hogy ez irányban tanúsított határtalan ügybuzgalmukon még a deportálással megbízott német hivatalos személyek is elképedtek.)
Az egyik csendőr jobbról, a másik balról lépett oda hozzá, és egyszerre csak azt vette észre, hogy ott magasodnak mellette, mint két ijesztő árnyék. Az itt következő perceket az emlékezete sok évig betemetve tartotta, s ehhez a sokkhatáson kívül az is hozzájárult, hogy a csendőr-epizód után gyors egymásutánban annyi minden történt: megkezdődött az ostrom, megérkeztek az oroszok, aztán úgy volt, hogy a németek visszafoglalják a Farkasrétet s ezért menekülni kellett, majd törökbálinti és budaörsi viszontagságok után végre Pestre értek, ahol elkezdődhetett az új élet. Csak jóval később, felnőtt fejjel jutott eszébe a csendőrökkel való találkozása és döbbent rá annak igazi jelentőségére. Ma is teljesen tisztán áll előtte, nyolc évesen azokban a percekben mi járt a fejében. Azt biztosan tudta, hogy a beszélgetés sorsdöntő, hibázni nem lehet, de ez a tudat szerencsére nem bénította le, nem érzékelte az esetleges lebukás mögött tátongó irdatlan szakadékot, az élet és a halál pokoli vízválasztóját. Egyszerűen csak úgy fogta fel, mintha felhívták volna az iskolában felelni, és tudta, hogy jó alaposan felkészült.
A csendőrök köszöntek, s mintha csak ártatlan beszélgetésről lenne szó, szívélyesen megkérdezték, hogy hívják. Aztán hirtelen, már gyors egymásutánban záporoztak a kérdések, hogy hol született, hány éves, merre laknak, jár-e iskolába, kik a barátai, mikor költöztek ide, és így tovább. A két csendőr felváltva kérdezett, a soros kérdező mindig bizalmaskodva hozzáhajolt, s ilyenkor az orrát minduntalan megcsapta mosdatlanságának fojtó bűze, amely összekeveredett a gyakori dohányzásból származó nikotin kipárolgásával és a csendőrruha durva szövetébe felszívódott izzadság jellegzetes, csípős szagával. Tudta, hogy addig van nyerésben, amíg gyorsan és folyamatosan válaszol, és eljátssza, hogy teljesen gyanútlan velük szemben. Hiszen ez az egész nem más - ugye? -, mint két kedves csendőr bácsi beszélgetése egy kisfiúval. (Felrémlett benne, hogy göndör haja és tudós bagolyhoz illő szemüvege talán nem éppen színárja benyomást tesz rájuk.) Közben a kérdések köre szűkült és a szülők kerültek sorra. Mondta, hogy az édesanyjával lakik, ez így akkor, háború idején természetes is volt, hiszen minden becsületes férfi a távolban harcolt a hazáért a bolsevizmus ellen.
– Mondd, mivel foglalkozik, és hol van az apukád? – tette fel ártatlan arccal a végzetes kérdést az egyik csendőr. Hogy katona-e, vagy munkaszolgálatos, a válasz e percben életet vagy halált jelentett. (Az édesapja, mint akkoriban a zsidó férfiak többsége, munkaszolgálatos volt.) Gondolkodás nélkül - mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna számára - rávágta, hogy neki nincs apukája, hiszen látják, ugyanaz a neve, mint az anyukájának. Amikor a csendőrök meghallották, hogy zabigyerek, annyira elképedtek, hogy minden bizonnyal ennek köszönhette megmenekülését. (Ha akkoriban valaki zabigyerek volt, az jóval nagyobb megbélyegzést jelentett, mint manapság és a jobb körökben meg különösen ritkaságszámba ment, hát még az, hogy az illető nyíltan be is vallja.) Meglepődve látta, hogy a csendőrök otrombán elvigyorodnak, majd kacsingatni kezdenek egymásra és alig várják, hogy a hallott esetet – mármint hogy ez a szemüveges kis kölyök zabigyerek, és még szégyenkezés nélkül el is meséli, az anyját meg, aki biztosan valami jól szituált fiatal nő, egy alkalmi szerető alaposan elkapta, gyereket csinált neki, azután meg szépen lelépett – egymás közt zaftosan kitárgyalják. A két csendőr sietve elköszönt, ő meg boldogan úgy tett, mint aki még sok mindent szeretett volna mesélni nekik és csalódott, hogy az érdekesnek indult beszélgetésnek máris vége.
*
Amint hazaért, elmondta, mi történt vele. Az édesanyja nem mutatott nagy ijedtséget – bízott benne -, csupán azt kérte, hogy mindenről, a legapróbb mozzanatokról is részletesen számoljon be. Miután kiderült, hogy a csendőrök simán elengedték, megcsókolta, és azt mondta, büszke rá.
Azután csak éltek tovább, és reménykedtek.