Az 50-es évek elején vagyunk. A varrógépnél a keresztanyám, „Kema” ül, és naphosszat kattogtat. Tanult mestersége a szabás-varrás, ügyfelei a baráti-rokoni körből valók. Nincs iparengedélye, feketén „maszekol”. Ki kell egészítenie könyvelő férje (keresztapám) keresetét, és segíteni öregségi nyugdíjból élő szüleit, akik velünk élnek.
Nálunk az volt a szokás, hogy mindenki „hazaadta” a pénzt. Anyám, hol trafikban, hol a vendéglátóiparban dolgozott, alighanem ő hozta a legtöbbet. A keresztapám („Kepa”) annyit, amennyit annak idején egy könyvelőnek fizettek. A közös kalapból aztán fizették a rezsit és vették az ennivalót. Sok babot és tésztát meg krumplit ettünk, a család takarékos életet élt. Csirke vagy rántott hús csak vasárnap. Abból a kevésből azonban, ami volt, soha nem futottunk ki. Kölcsön soha nem kértünk, a Szabó-Molnár család megvetette azokat, akik tartoztak a szomszédnak. Keresztanyám szabás-varrása mindig jól jött. Ha emlékezetem nem csal, a legszükségesebbeken túl annyit engedhettünk meg magunknak, hogy moziba jártunk és „Kepa” előfizetett a Szabad Népre. Én meg bérletet kaptam az Erkelbe, a kakasülőre. Színházba egyébként nem jártak a szüleim – így fogom nevezni őket – szórakozóhelyekre, étterembe még kevésbé. Szeszes ital soha nem volt otthon, nagypapa a kocsmákban itta meg a fröccseit: misére menet és onnan jövet.
"Adjatok egy kettest", kérlelte a lányait, mert hogy pénzt nem bíztak rá. „Kema” soha nem adott – elvi okokból – anyám szinte mindig. Keresztapámnak egy szenvedélye volt: a cigaretta. A legolcsóbbat, a Munkást szívta, de nem csak úgy „magában”. A patikában vett mentolt, egy zacskóban összekeverte a cigikkel, várt míg az ízek „összeérnek”, és csak akkor gyújtott rá. Odahaza, mert a munkahelyén nem bagózott. Ötösével vette a Munkásokat, mert hogy annak idején ritkán vettek az emberek egész paklit. Inkább ötösével, tízesével.
Tőlem egyébként semmit se sajnáltak. Vigyáztak rá, hogy gazdag karácsonyaim legyenek, s reggel, amikor hazalihegtem az úszóedzésről, mindig várjon két vajas zsemle és egy fél liter tej. Új ruhát se maguknak, se nekem nem vettek, abból varrtak, alakítottak, ami volt.
A család helyzetében ugrásszerű javulást okozott, amikor „Kema” abbahagyta az otthoni munkát és elhelyezkedett a Ruhanemű Javító Vállalatnál. Pokoli szerencséje volt, mert a legfelkapottabb üzletbe, a belvárosi Kristóf térre került, ahol csakhamar ő lett a főnökasszony. Az amúgy nem beszédes nő, aki utazni is utált, ismerkedni idegenekkel még inkább, tele lett történetekkel. A Gerbeaud és az Anna presszó törzsvendégei – zömmel ismert művészek – állandóan leették magukat, hol a zakójukat, hol a nyakkendőjüket; a művésznőknek leszaladt a drágán – csempészésből – beszerzett nylonharisnyája, és rohantak a ruhajavítóba. Felködlik az emlékezetemből két gyakori név: Gommermann István (a Honvágy dal szövegének szerzője, az előadó Boross Ida élettársa) és a humorista Halmai Imre. Foltjaiknak az volt a tulajdonságuk, hogy a varrónők nyomban leolvasták, mit ettek? Volt-e rajta tejszínhab vagy sem? Csokis volt vagy kávés? Ebből kerekedtek ki a hazahozott történetek. (A keresztanyám azt is tudta, és mesélte is, hogy Gommermann „Kovácsnénak” nevezi a kutyáját, tudniillik társbérletbe kényszerítették a Váci utcában – egy Kovácsné nevű nő mellé..) Volt bennük izgalom is: Darvas Iván Tolnay Klárival. Tűnődés a varrodában. Szerelmespár, élettársak vagy házaspár ?(1947-ben házasodtak össze.)
„Kema” egyfajta központi alakja lett a Belvárosnak. Annyira tisztelték vagy lesték a kegyét, hogy még az újságárus is odalopakodott hozzá azokban az években, amikor az Irodalmi Újság hiánycikknek számított (hja, ’56 szele) és suttyomban adott neki egy példányt. Melyet ő hazahozott, de senki bele se nézett. A család műveltségéhez mérten túl magas és magvas volt a tartalom. Egyébként könyvet se vettünk, úgy hogy a szerzők neve sokat nem mondhatott a felmenőimnek.
„Kemát” elég jól megfizethették a ruhajavítónál, mert ritkán jött üres kézzel haza. A Margit híd lábánál levő, ma is üzemelő közért delikatesz részlegében vásárolt be, csupa finomságot. Élénken emlékszem a majonézes salátákra, a sült oldalasra, a téliszalámira, a szepesi virslire, a büdös kvarglira.
Az immár özvegy nagymama – anyám és keresztanyám anyja - 1957-ben meghalt, s mivel ”Kepa” és anyám tovább dolgozott, valakinek el kellett látnia a háztartást és főzni hétköznaponként hármunkra. Így aztán „Kema” kilépett a ruhajavítóból és megint otthon maradt. Takarított, főzött és tovább kattogtatta a Siemens varrógépet. Sokkal többet volt velem mint anyám, akinek mindig voltak „ügyeletes” barátai, és csak nagyon ritkán jött haza késő este előtt. Apám ’44-ben halt meg, neki rá egy-két évre már volt partnere. Engem soha nem vitt magával a programjaira, viszont volt egy jó szokása: aszerint mérte a rokonszenvét vagy kegyeit, hogy a partner küldött-e nekem édességet (tortát) vagy sem. Ha nem, fel is út, le is út.
„Kema” egyvalamit szokott meg nehezen. Férje kéthavonta egyszeri kilengéseit, ahol is mindig titokban maradt a társaság, az ivócimborák, esetleg a hölgy(ek) kiléte. „Kepa” nem öt-hatkor jött haza, mint szokott, hanem hajnali kettőkor. Én csak reggel hallottam egy mondatot „Kema” szájából: „Na, hazataláltál?” Nem kérdezősködött, egy csúnya szó el nem hagyta a száját. Nem volt szép lány, asszonynak se az. A szex – pláne azután, hogy kiderült, nem lehet gyerekük – egyáltalán nem érdekelte. Kiskamasz koromból még egy mondatára emlékszem: „Na, jó napot!” így búcsúzott a házi szeretkezésektől, amelyeket amúgy is unt. (Legalább annyira mint a disznóölést a bátyjánál Pestlőrincen. Amikor megérezte az abalé szagát, kiadta az indulási parancsot: hazafelé!)
Felhőtlenül a húgát szerette, na meg engem. Kaptam tőle egy-egy kétforintost. Sőt loptam is a pénztárcájából, észrevette, de nem árult be, megpofozni még kevésbé pofozott. Csak megfogadtatta velem, soha többé nem teszek ilyesmit. Jól megvolt a családi fészekben. Tíz lóval nem lehetett kivontatni sehová. „Kepa” meglátogatott bennünket Pekingben is, Londonban is (anyámmal együtt jött), ő egy centit nem volt hajlandó mozdulni.
Aztán úgy alakult, hogy „Kepa” is meghalt, a két lánytestvér magára maradt. Egyvalamihez ragaszkodtak: hogy minden nap telefonáljak. Ami gyöngédség „Kemában” megvolt, ha nehezen is, de rám és Lacikára, a fiamra, keresztfiára pazarolta. Azért mondom, hogy nehezen, mert tartózkodó típus volt, idegen tőle a „csóközön”,a nyalakodás. Ebben is különbözött a húgától, anyámtól. De amikor kórházban volt Siófokon, és én össze-vissza pusziltam, annak nagyon örült már. Két infarktust élt túl lenn a Balatonon, a harmadik elvitte.
Mint mondtam, soha csúnya szó el nem hagyta a száját. Mégis, másfajta emléket őrzök róla. A feleségem, Mari is. Történt, hogy a szentestei vacsorát a mi kis lakásunkban költöttük el, négyesben. Anyám volt a szakács, pisztrángot csinált. Mi tagadás, túlsütötte, keserűre. Szégyenkező mosollyal nézte, ahogy a nővére falatozik, és egy szót se szól. Aztán megszólalt, egy mondatot mondott, nem többet: „Na Gitta, ezt jól elbasztad!”.