Az újságíró szövetségben tartott egy előadást néhány éve egy kiváló tévériporter és későbbi kubai nagykövet, akiről, minthogy újabban teljesen kiradírozták a közéletből (és eltüntették a képernyőről is), továbbá akihez semmilyen személyes kapcsolat nem fűz, akivel életemben két köszönésnél többet nem beszélgettem, akiről tehát hitelesen elmondhatom, hogy szellemesen előadó, találóan fogalmazó közéleti szereplőnek tartom. Ezt a véleményemet egy bizonyára csak kevesek által ismert tévéműsorra alapítom, az volt a címe: „Tévés négyes”, és csak a kábeltévék némelyikén volt látható, abban a hőskorban, amikor még nem volt e-mail, és a műsort valahol Pesten felvették egy kazettára, aztán motorbiciklis futárok vitték el a kazettát vidéki kábeltévés stúdiókba. Én nagyon szerettem ezt a beszélgetést, a hangulat Mikszáth Kálmán és Eötvös Károly anekdotáira, ezeknek a nagyszerű 19. századi íróknak a mély értelmű és legfeljebb ironizáló, de semmiképen sem viccelődő stílusára emlékeztetett. Ebben a műsorban szerettem meg az említett tévériportert, akinek itt volt ideje kibontakozni, egy-egy sztorit gondosan felépíteni, úgyhogy amikor meghallottam, hogy ő fog a MÚOSZ-ban a sajtószabadságról beszélni, nagyon kíváncsian vártam, mit mond majd.
Egy idézettel kezdte, a kínai anyacsászárné rendeletét olvasta fel 1898-ból: „Minthogy az újságok csak arra vannak, hogy a fennálló rend megdöntésére ösztönözzék a tömegeket, és a szerkesztők, újságírók az irodalmi osztály legalját képezik, megállapítjuk, hogy további veszélyes tevékenységükből semmi jó nem fakad, ezért elrendeljük valamennyi újságszerkesztőség bezárását és lepecsételését a Birodalom határain belül, valamint a lapszerkesztők letartóztatását, és törvény teljes szigorával történő megbüntetését.”
És ez talán egy kicsit érthető is. Vezetőink kitalálnak valamit, az újságírók pedig szétkritizálják az egészet. Ez csakugyan egy kellemetlen tevékenység, ezért érthető, ha az anyacsászárnő be akarta záratni az összes szerkesztőséget. (Mint tudjuk, nemcsak Kínában értek el némi sikereket ez ügyben.)
Táncsics Mihály írt egy röpiratot (igaz, csak Lipcsében merte kiadatni és álnéven), azzal a címmel: „Sajtószabadságrul nézetei egy rabnak”, ebben azon mérgelődik, hogy a közönség miért tűri, hogy a cenzúra segítségével megfosszák őket alapvető joguktól, a tájékozódástól.
Ma, sajnos, nem csak erről van szó.
Nem csak a tájékozódásról. Úgy tűnik, mintha az emberséget is már csak a sajtó kérné számon a közgondolkodáson (lassan csak néhány sajtóorgánum, tévé- és rádióállomás). Olvasom például a Népszavában azokat a tárcákat és publicisztikákat, amelyek a fagyhalállal (és az éhhalállal) fenyegetett emberekért emelnek szót, a hajléktalanokért, a szegényekért és a menekültekért, ezek szerintem drámai és nagyon szép írások. Azt képzelem, másnap a miniszterelnöknek, a köztársasági elnöknek és a Parlament elnökének egymással versengve kellene megköszönni a lapnak, hogy szóba hozták ezeket a rettenetes dolgokat, amelyek valahogy elkerülték a figyelmüket, és futva kellene menni az irodájukba, hogy intézkedjenek.
Itt és most nincs szó pártpolitikáról. Itt mindössze arról van szó, hogy a sajtó jelezte, kemény mínuszokban kirakták a menekülteket a fűtött házakból alig fűthető sátrakba. A sajtó jelezte, hogy több százezer gyerek éhezik Magyarországon. A sajtó megírta, hogy napról napra emberek halnak meg azért az utcáinkon, mert nincs elég hely a szállásokon. A sajtó megírta, hogy jószerivel csak a civil szervezetek foglalkoznak a bajba került embertársainkkal.
A sajtó csak jelezte, hogy baj van. Ezt akkor is jelezné a sajtó, ha a szocialisták vagy a liberálisok lennének kormányon, ha bárki lenne kormányon, mert a sajtó dolga az, hogy arról írjon, amiről az emberek beszélnek.
Elgondolkodom néha azon, hogy ha sikerül a kínai anyacsászárnő terve, és csakugyan bezáratnak minden szerkesztőséget, amely a hatalomnak nem tetsző híreket publikál, ha nem fog írni többet a sajtó, akkor mit gondolnak főnökeink: az emberek sem fognak többet beszélni?
Ha a sajtó elnémítása, meghódítása garantálná a hatalom örökös birtoklását, ugyan miképp törhetett ki a Nagy Francia Forradalom? És persze az összes többi forradalom. A forradalmakat általában a sajtó felett gyakorolt hatalmi diktatúra előzte meg, mégis kitörtek. A szabad sajtó nem a forradalom oka, hanem a demokratikus közélet biztosítéka. Szabad sajtó nélkül nincs demokrácia, demokrácia nélkül nincs fellendülés, fejlődés és versenyképesség.
Ha egy magyar politikus jót akarna a magyar nemzetnek, ha nemcsak hivatkozna erre folytonosan, hanem csakugyan hinne is a feladatában, legelőször azért kellene mindent megtennie, hogy a sajtó szabadon működhessen, ha másért nem: érdekből. II. József, a Habsburg birodalom talán legfontosabb uralkodója külön fizetett azért az újságoknak, hogy róla karikatúrákat közöljenek, mert tudta, ez stabilizálja a hatalmát, hiszen növeli a polgárok komfortérzetét.
Hol van már a kínai anyacsászárné? És hol tartanak azok az országok, ahol a politika őt követte? Melyik államban jobb élni, ott, ahol elhallgattatták az „irodalmi osztály legalját”, vagy ahol nem? Azt képzelem, ezek nem csak jó kérdések, hanem egyre aktuálisabbak is.
