Az európai szélsőséges, populista, euroszkeptikus illetve a rendszerellenes, úgynevezett protestpártok palettája csak távolról tűnik egységesnek. Hogy mennyire különbözik a távolról egységesnek tűnő oldal, mi sem jelzi tisztábban, mint az olasz szélsőségesnek nem, de populistának jogosan nevezhető Movimento 5 Stelle (M5S – Öt Csillag Mozgalom), a volt komikus Beppe Grillo pártjának a kezdeményezése. Grillo ugyanis megunta az Európai Parlamentben a brit Nigel Farage vezette Szabadság és Demokrácia Európája (EFD) nevű képviselőcsoporti tagságot és a liberálisokhoz, az ALDE-hoz szeretett volna átülni. Nem véletlen választás volt, hiszen a civil mozgalomként induló olasz párt ugyan nem ideológiai alapon szerveződött, hanem a rendszerellenesség kovácsolta össze tagjait, de bekerülve a politika mindennapi taposómalmába, az Európai Parlamentbe, képviselőinek véleménye a konkrét kérdésekben egyre kevesebbszer egyezett meg Farage álláspontjával.
Az elmúlt két évben az M5S honatyái az EP-ben 27,1 százalékban szavaztak csak úgy, mint az UKIP képviselői, 50,3 százalékban pedig úgy, mint a liberálisok. Az M5S ugyanis nem szélsőséges, xenofób, sőt nem is Európai Unió ellenes párt, csak egyszerűen egy populista protestpárt, amelynek vajmi kevés köze van a Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája euroszkeptikus frakciójának tagpártjai által képviselt ideológiához. Az olasz formáció nem akarja kiléptetni országát sem az EU-ból, sem az euroövezetből és egyáltalán nem hangoztat menekültellenes vagy idegengyűlölő szólamokat.
Az olaszok mennének, az ALDE-nak azonban nem kellenek, mint ahogyan a Jobbik sem kellett a francia Nemzeti Front és a holland Szabadságpárt által alapított Nemzetek és Szabadságok Európája elnevezésű EU- és bevándorlásellenes frakciónak. Grillóékat valójában csupán zagyva ideológiájuk sodorta Farage mellé, ám ez a két éves kényszerházasság szalonképtelenné tette őket a liberális oldalon annak ellenére, hogy gazdaságpolitikájuk valóban liberálissá forrt.
Ezzel az európai parlamenti afférral nagyon kényes helyzetbe került az olasz párt. Vagy szétszakad, vagy meghasonul. Egyes EP-képviselői nem szeretnének az euroszkeptikus oldalon maradni, mások úgy gondolják, nem vállalhatják a frakciónélküliséget, hiszen az nemcsak az anyagi támogatás elvesztését jelentené, hanem azt is, hogy eljelentéktelenednek miközben eddig ők adták egy EP-képviselőcsoport gerincét. Ám ha maradnak, kénytelenek lesznek meghasonulni, hiszen a tagság ára az eurozóna elleni kiállás illetve egy, a menekültkérdésben tanúsított „keményebb álláspont” lehet. De Grillóék célja az olasz parlamenti választási győzelem és a Farage által képviselt nézetek ebben nem fogják segíteni, mert Olaszország lakossága nem az Unión kívül képzeli el jövőjét.
De valójában otthon is kezd egyre bonyolulttá válni a helyzetük. Tipikus protestpártként eddig nagyon hódítottak, hiszen a fennálló politikai berendezkedésre és a korrupcióra mondtak nemet. Csakhogy hatalomra jutva igent és hogyant is kell mondaniuk valamire. A tavaly júniusi helyhatósági választáson Rómában a hagyományos pártpolitikát elutasító álláspontjuknak és a korrupcióellenességnek köszönhetően nyerték el a főpolgármesteri széket, de a Virginia Raggi vezette városháza máris korrupciós botrányoktól hangos…
Matteo Renzi alkotmányreformja decemberben azért bukott el, mert főképp az ötcsillagosok a kormány megbuktatási lehetőségét látták benne és nem az olasz politikai berendezkedés változtatási szándékét. Ám ha mégis előrehozott választás lesz a kormánybuktatás vége, de akár a soron következő választáson is, ha Grilloék megnyerik azt, - amire minden esélyük most megvan-, úgy járhatnak, mint a görög Sziriza. Vagyis kénytelenek lesznek „beállni a sorba”, a hangzatos elutasítások és a nemre is nemet mondunk álláspontok után gyakorlatilag szembefordulni önmagukkal, ellenkező esetben működésképtelenné válik az ország. Grillóék leszavazták azt az alkotmánymódosítást, amely az olasz politikai élet stabilitását kívánta megteremteni figyelmen kívül hagyva, hogy ennek maguk lehetnek az első áldozatai.
A görög Sziríza is tipikus protestpártként alakult, radikális baloldali formációként, mára viszont egy lett azon hagyományos, kényszerűségből megszorításokkal is élő politikai erők közül, amelyek ellen harcolva jutott hatalomra. Alekszisz Ciprasz pártja eddig az egyedüli európai protestpárt, amely önállóan kormányra került. (A cseh ANO koalíciós társ lett.) A Szíriza esete azonban azt mutatja, hogy a harmadik utas politizálásnak ma sincs realitása, „civil politika” nem létezik. A politikának, a kormányzásnak, a társadalom és gazdaságszervezésnek megvannak a maga szabályai, amelyeket ellenzékből ugyan negligálni lehet, de kormányzati pozícióból aligha. A Sziríza példája nem sok jót ígér sem a Movimento 5 Stellenek, sem a spanyol Podemosnak vagy Ciudadanosnak, sem azoknak az európai protestpártoknak, amelyek ugyan kisebb erőként, de jelen vannak a különböző országokban (az LMP Magyarországon, a Mentsétek meg Romániát! Romániában, a Szamopovics Ukrajnában stb).
Mindezen túlmenően az idő sem nekik kedvez. Szélsőséges nézetek mindig léteztek, a pénzügyi-gazdasági válság illetve a menekültválság csak felerősítette azokat, sok országban meghatározó erővé tette, mint például Franciaországban vagy Hollandiában. A protestpártok azonban nem szélsőséges pártok, őket kimondottan a válság szülte. Ám minden válság kezelhető, a gazdasági helyzet javulása és a most még parázsló társadalmi feszültségek csillapodása ezen formációk virágkorának is véget vet előbb-utóbb – vagy klasszikus politikai pártokká válnak, vagy eltűnnek. A Sziríza és a magyar LMP az előbbi utat járja, a többiek sorsa még kérdéses.
Akárcsak a protestoldal, a szélsőjobb sem egységes. Azt már említettük, hogy például a Jobbik nem kellett Le Penéknek nyílt antiszemitizmusa miatt. Ugyanis sem a francia Nemzeti Front, sem a holland Szabadságpárt nem antiszemita, mindkettőnél a muszlim- és bevándorlásellenesség vette át a klasszikus szélsőségeknél meghatározó antiszemitizmus helyét. Marine Le Pen a pártalapító édesapjával is szakított ezért, pártjából kiirtotta az antiszemita szólamokat és megpróbálta megszelídíteni azt. A holland párt sosem volt antiszemita, de mindig EU-, muszlim és bevándorlásellenes volt. Ezeknél a pártoknál, akárcsak a brit UKIP-nél a bevándorlásellenesség sem a menekültválsággal kezdődött és nem csupán a muszlim bevándorlókra értendő, hanem elsődlegesen a közép-kelet-európai uniós munkavállalók elleni populista szólamokban jelent meg és él tovább.
Le Pen néppártosítása igencsak jól sikerült, de a szélsőségesség bélyegét csak nem sikerült lemosnia. A 2015-ös helyhatósági választáson hiába nyerte meg országosan a Front az első fordulót és vezetett hat régióban, végül a 13-ból egyetlen egyet sem tudott megszerezni, mert a demokratikus jobb és baloldal összefogott ellene. Szemmel láthatóan a Jobbik elnöke is a Le Pen-i modellt követné, de a magyar szélsőjobb néppártosodása egyelőre nem vonzza, hanem inkább taszítja a híveket. Nyilván elsősorban azért, mert a Jobbik magán viseli a bélyeget, amire korábbi retorikájával rászolgált valamint azért, mert Magyarországon maga a jobbközép is komolyan kokettál mind a szélsőséggel, mind a populizmussal.
A 2017-es év azért lesz vízválasztó az európai szélsőjobb számára, mert ha valami csoda folytán Le Pen megnyeri a francia elnökválasztást vagy Geert Wilders Szabadságpártja hatalomra vagy hatalomközelbe jutna, Európa-szerte a szélsőségek megerősödéséhez vezetne. Ám egyelőre még lehet bizakodni abban, hogy a demokratikus oldal képes összefogásra, képes megállítani a közös, demokratikus Európai eszméjének félresöprését.
Gál Mária
