A Népszava 2016. november 22-i számában jelent meg egy írás „Meghal a bolognai rendszer?”, „Az egyetemek lustasága is közrejátszott az eltérő színvonalú képzések kialakulásában” felcímmel. A cikk Csaba László közgazdásznak, a CEU egyetem tanárának a Corvinus Egyetem által szervezet konferencián elhangzott felszólalását, s az ehhez kapcsolódó véleményeket mutatja be.
Csaba sarkosan fogalmaz, a tudósítás néhány okot sorakoztat fel érvként, például azt, hogy szakterületéről csak kevesen jelentkeznek mesterképzésre. A bolognai rendszer ennél azért többről szól, amit nyilván ő sem vitat. A tudományterületek és szakok összességét tekintve is igaz az állítása, csak az elmúlt két év adatait vizsgálva azt látjuk, hogy az osztatlan képzést nem számítva 19-20 százalékot tesz ki a mesterképzésre jelentkezők aránya. Ennek okai összetettek. Bizonyára nem tévedek, ha ide sorolom a politika által szított értelmiség-ellenességet (a minek annyi diplomás, bölcsész, meg társadalomtudós), meg a regnáló kormány oktatáshoz, felsőoktatáshoz való hozzáállását is. Beszédes az oktatásért is felelős szakminisztérium honlapján korábban elolvasható tervezet, amely szerint „A képzési rendszert úgy kell kialakítani, hogy az abban résztvevők hozzávetőlegesen kétharmad-egyharmad arányt képezzenek a BA/BSc és az MA/MSc között”.
A Bolognai Nyilatkozatot 1999-ben aláíró országok hat átfogó cél teljesítését önként vállalták azzal, hogy kijelentették, szeretnének az Európai Felsőoktatási Térség részévé válni. Ezzel azt is elismerték, hogy az egyetem olyan intézmény, amely összekapcsolja az értelmiséget az összeurópai kultúrával, amely azt is jelenti, hogy meg kell haladni a lokális hagyományokat. Ám Magyarország ma épp az ellenkező irányba halad. A vállalás többek között magába foglalja a két ciklusra épülő képzési rendszer elfogadását, a kreditrendszer bevezetését, a hallgatói és oktató mobilitás elősegítését, a minőségbiztosítási rendszer kiépítését, a munkaerőpiac szükségleteinek kielégítését.
A vállalásokat az európai felsőoktatásért felelős miniszterek 2009 áprilisi leuveni tanácskozásukon megerősítették egy újabb nyilatkozattal, amelyben többek között hangsúlyozták a felsőoktatáshoz való méltányos hozzáférés biztosítását, a képzésekben résztvevők tanulmányainak sikeres befejezésének segítését, az egész életen át tartó tanulásra való ösztönzés fontosságát, a felsőoktatás finanszírozási feltételeinek a biztosítását. Az évtizedek távlatából nézve a vállalások vegyes képet mutatnak.
Az igaz, amit Magyar Bálint, volt oktatási miniszter állít, hogy a rendszerrel kinyitották a felsőoktatás kapuit. Három év alatt is szerezhetnek olyan diplomát, amilyet a piac igényel, sokirányúak a kimenetelek. Nem a kétciklusú képzésre való áttérés az oka, hogy alacsony a természettudományos képzést adó szakok iránti hallgatói kereslet, annak a gyökerei a közoktatásban keresendők.
Nem vitathatók az olyan kijelentések, amelyek szerint az egyetemek "lustasága" is közrejátszott az eltérő színvonalú képzésekben, a munkaerő piac egyes szereplői által megfogalmazott negatív értékítéletekhez. Ez utóbbi leginkább arra vezethető vissza, hogy a képzés "tartalom központúságát" nem, vagy nem teljes mértékben váltotta fel a "'kompetencia központúság".
Nem vitathatók azok az észrevételek sem, amelyek az alap és mesterszak viszonyát elhibázottnak ítélik meg. Az eltérő színvonalú képzések okait keresve meghatározónak tartom az oktatók leterheltségét, az oktatás, kutatás és a PhD megszerzésének hármas követelményében való vergődésüket. Egyszerre csak kevesen tudtak ennek azonos időben megfelelni. Vitathatók a "méltányos hozzáférést" igazoló kormányzati kijelentések, és nem lett sikertörténet a diplomamentő program sem. Nem teljesülnek a mobilitás terén tett vállalások, ha csak minden tizedik friss diplomást érintenek. A nemzetközi hallgatói mobilitás felfutását hátráltatja a feszes tanulmányi követelmény és az idegennyelv-tudás hiánya is.
Mindez nem indokolhatja, hogy felmondjuk a nyilatkozatot. A szerkezet adott, a tartalom főbb elemei is, de ez utóbbin csiszolni kell, mégpedig úgy, hogy a BA ne jelentsen befejezett képzést, de az ott szerzett tudás használható legyen a munkaerő-piacon. Kizártnak tartom, hogy a hazai egyetemek, minősített oktatói ne tudnának véghez vinni olyan változtatásokat a felsőoktatásban, mint amilyet azok a kelet-európai egyetemek, amelyek a nemzetközi egyetemi rangsorban nálunk előkelőbb helyen szerepelnek. Abban, hogy egyetlen magyar egyetem sincs a 2014. évi tízes kelet-európai rangsorban, abban elsődleges felelőssége a kormánynak, az oktatásért is felelős minisztériumnak van. Az államtitkárság hiába alkot (egyébként szakemberek által sokat bírált) felsőoktatási stratégiát, ha közben a kormány nem tekinti stratégiai ágazatnak az oktatást, így a felsőoktatást sem.
Nemcsak látványos, vagy annak tűnő intézkedéseket kell hozni például intézmények összevonásával, átnevezésével, hanem a GDP 1 százalékánál több pénzt kellene fordítani erre az alrendszerre. A magyar társadalomnak meg eközben nem kellene eltűrnie, hogy az MNB alapítványain keresztül önálló felsőoktatási tevékenységet végezzen, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem pedig a felsőoktatásra fordított források legnagyobb haszonélvezője legyen.