És még csak most kezdődött az év... Varga Mihály bejelentette, amit bejelentett. Mészáros Lőrincről bejelentették, amit bejelentettek. Rövidesen érkeznek az ígéretek a kórházak stabilizálásáról, az egészségügyi alkalmazottak béremeléséről. Lázár János bejelenti, hogy mennyit csökkentett a magyar állam a még be sem vezetett bürokratikus lépések hatására, az M1 Híradóban az első huszonöt percben továbbra is kormánypárti miniszterek, államtitkárok és helyettes államtitkárok jelennek majd meg. Mindegy, mit mondanak, a lényeg az, hogy szerepeljen benne az új jelszó, a „Magyarország tovább erősödik”. Érkeznek a beszámolók a rekordokról, mindenekelőtt a kiskereskedelmi forgalomról, amit a nyugdíjasok emelnek újabb magasságokba... Szóval minden megy tovább, mint eddig, kissé erősödni fog a tónus, hiszen 2018 már nincs olyan messze, és azt a Fidesznél pontosan tudják, hogy ez a választás lesz a döntő.
Azt is pontosan tudják, hogy a pártprogram csak az okoskodó politológusokat érdekli, mert a pártprogramok nagy része a választások éjszakáján már érdektelen papírdarab, a szavazók arra figyelnek, hogy mit mond és mit ígér majd Orbán Viktor, még abban az esetben is, ha az ígéretek nagy részéről tudja mindenki, hogy csak ígéretek maradnak. A baloldalon még nem tűnt fel egy véglegesnek mondható,meggyőző, hiteles rivális, egy új arc, akiben bízhatnak a választók és aki a szemére lobbantja a miniszterelnöknek, hogy be kellene fejezni az ellenzék örökös ócsárolását.
Mert most olyan kort élünk, amikor a személyiség szerepe felértékelődött, és mindennél fontosabb. Most nem húznám elő Trump nevét, aki készen áll arra, hogy Amerikát újra naggyá tegye, nézzük meg Putyint, aki országa siralmas gazdasági mutatói ellenére, pusztán néhány ellenzéki megnyilatkoztatás elhallgatásával stabilan kormányoz. Velük szemben ott a szerencsétlen Hollande és az eddig keménynek tartott Theresa May, akinek a Brexit egy kirakhatatlan Rubik-kocka lett. Merkel, persze, Merkel, az utolsó esély, hogy Európa még egyszer nekifusson egy megoldhatatlan problémának, és egyetlen szerencséje, hogy nincs aki helyette ebben a politikai-gazdasági-társadalmi kátyúba belegázoljon.
És ezzel körülbelül vége az európai politikai elitnek, amit néhány évtizede még nagy nevek irányítottak. Persze ott van cserébe Brüsszel, a maga 28 tagállamával, amelynek összefogását sem igazán kézben tartani, sem az együttműködést mélyíteni nem tudja.
De visszakanyarodva Magyarországra: a propaganda teljes erővel folytatódni fog kifáradásig, kimerülésig. Jön a vizes világbajnokság, ami nemzeti diadal lesz, és következik a döntés az olimpia helyszínéről, ami a politika szempontjából biztos győzelem: ha megkapjuk a rendezési jogot, diadalittas lesz, ha pedig mégsem, akkor előjön a szokásos „bennünket elnyomnak a gazdag országok, összefognak a kicsik ellen” jelszó.
Sok bizonytalanság is vár ránk, de azért lesznek biztos pontok. Orbán új dolgozószobába költözik, Mészáros Lőrinc tovább gazdagodik, nyilván nem lesz sem oktatási, sem egészségügyi reform. Szijjártó Péter sokat utazik majd Kínába, európai vezetők ritkán jönnek Budapestre.
És valami a végére: amikor a magyarok 1953-ban Londonban készültek a nagy mérkőzésre, délután a szálloda halljában kártyáztak. Egy londiner kereste Öcsit „Mr. Pukás” táblával, ő azonban meg sem rezzent. A londiner persze felismerte: „Ön nem Mr. Puskás?” kérdezte.
- Nem – felelt ő a maga természetességével. – Nem Mr. Puskás. Sir Puskás.
Ennyit a személyiségről.