Hogy kerüljük a politikailag korrekt beszédet, mondjuk ki, mit kívánnak tőlünk: pokolra az amerikai Thomas Jeffersonnal és az angol John Locke filozófussal. Pokolra mindenkivel, aki úgy gondolja, a modern demokrácia lényeges, meg nem kerülhető tulajdonsága, hogy benne állam és egyház szét van választva. Ez volna a szekularizáció politikai és jogi doktrínája, amely a vallást egyben magánüggyé teszi. Pokolba a polgárság e történelmi tettével, még ha ez a hatalom magát polgárinak nevezi is.
Nem szép, ha az egyház direkt politizálni kezd és saját súlyát nem a hívek számának gyarapításával akarja növelni, hanem azzal, hogy elfogadja, az állam ad neki súlyt, mert az állam vélt érdekei úgy diktálják, hogy támaszt leljen benne. Mint Kövér László is mondta vasárnap a közrádióban, csúfságára a reformáció 500. évfordulójára meghirdetett emlékév megnyitásának. „Egy modern demokráciában az állam és az egyház természetesen elválasztva, de mégiscsak együttműködve létezik egymás mellett.” Akár igaza is lehetne a tépelődő házelnöknek, ha el tudnánk feledkezni Jefferson „faláról”, amely állam és egyház között kell emelkedjen. Ha becsülnénk azt az államot, amely mindenáron kétségbe akarja vonni a szekularizációt azzal, hogy szakrális jegyekkel aggatja tele saját hatalmát.
Nem becsüljük semmire. Kövér is aggat, amikor azt mondja: „Nem gondoljuk, hogy az embereket a hitüktől, a vallás és a kereszténység által meghatározott gyökereiktől el lehetne választani. Pontosabban el lehet, de ennek olyan súlyos következményei vannak, illetve lesznek. Hit, kultúra, gyökerek és hagyományápolás nélkül a társadalom szétesik, a közösségnek nincs jövője. A politikának téves felfogása uralkodott az 1990 óta eltelt negyedszázadban, Nyugat-Európában pedig még régebben uralkodik, és ott a következményei is súlyosabbak, mint a volt szocialista táborban. Utóbbi országokban ugyanis az ateista, kommunista elnyomás egyfajta immunreakciót indított be, és – szándéka ellenére – konzerválta a hagyományokat, gyökereket, közösségeket. Ezek pedig most reményt adhatnak arra, hogy Közép- és Kelet-Európán keresztül a kontinens egésze visszataláljon régi önmagához".
Az a gond, amellyel a mai hatalom birkózik hasonló ahhoz, amellyel az „ateista, kommunista” államok hiába gyürkőztek: megtalálni valamilyen erőt, amely összetartja a nemzetet. Hitet, kultúrát, hagyományt, gyökereket "adni" neki, amit Kövér nemzedéke először a liberalizmusban fedezett fel, hogy aztán kikötve a jobboldalon felélje a mind komikusabb kommunistaellenességet, felmondja a felvilágosodást. Mert Európát a Kelet téríti majd vissza régi önmagához. Hogy ez a régmúlt mi volna valójában, azt talán Kövér sem tudja. Mi úgy gondoljuk, nem érdemes mindenfélét hazudozni. Mi véletlenül sem a régmúltban keresnénk a jövőnket.
