Abban kétségtelenül igaza van Várkonyi Tibornak (Népszava, Törököt fogtak, 2016. december 29.), hogy az EU most a legkevésbé vágyik arra, hogy a brüsszeli csúcson teljes jogú tagként jelen legyen Erdogan. Okfejtésének azzal a részével is nehéz volna vitába szállni, hogy a renitens Magyarország és Lengyelország - vagy ennél kicsit tágabban, a visegrádi négyek - mellé aligha akarna a többi tagállam még egy olyan újabb, az előbbiekkel szövetséges középhatalmat az uniós döntéshozók közé ültetni, mint amilyen Törökország. (Most ne menjünk bele, mennyire képviselnek azonos álláspontot a visegrádi négyek, de mielőtt Orbán e regionális klub kikezdhetetlenségének illúziójába ringatná magát, néha érdemes volna a háta mögé néznie.)
Mégis azt az alapvető kérdést kellene elsőként tisztázni: miért nem tagja az Európai Uniónak Törökország? Úgy vélem, csak ez után következik a Várkonyi-féle gondolatmenet, amely politikai és hatalmi játszmák és szövetségek hálójában „ábrázolja”, miért idegenkednek Ankarától Brüsszelben. A tagság kérdése nem Erdogan személyén áll vagy bukik, igaz, ezt az idézett írás sem állította, ám kétségtelen, hogy az általa megvalósított autokratikus rendszer egyre messzebb viszi Törökországot az EU-tól. Az sem titok, hogy a tagság már korántsem olyan vágyott célja a nyolcvanmilliós keleti országnak, mint volt az elmúlt négy-öt évtizedben. (Ne felejtsük el, hogy Törökország 1959-ben nyújtotta be csatlakozási kérelmét az Unió jogelődjének számító Európai Gazdasági Közösséghez.)
Az EU-tagság elsősorban jogi és közjogi kérdések tisztázásának sorozata, másodsorban pénzügyi kérdés, különösen egy olyan nagy és népes állam esetében, amilyen Törökország. Az uniós tagságra jelentkező országok a hosszútáv- és az akadályfutás különleges kombinációjának sikeres teljesítése után nyernek bebocsátást az elitklubba. Nem véletlen, hogy az EU-nak még arról is döntést kell hoznia, elfogadja-e egy-egy ország jelentkezését, adott esetben még ennek teljesítéséhez is bravúr szükséges. A neheze azonban csak ezek után következik. Harmincöt tárgyalási fejezetet (versenyjog, közbeszerzés, energiaügy, közlekedés – csak példaszerűen) kell megnyitni és eredményesen lezárni, hogy a jelentkező állam szó szerint jogot nyerjen a tagságra. Törökország ez idő szerint egyetlen tárgyalási fejezetet, a tudomány és kutatás elnevezésűt zárta le, a fennmaradó harmincnégyből huszonkettőt meg sem nyitott.
Ez önmagában indokolja, miért nem tagja Törökország az EU-nak, és egyben azt is, miért áll ettől nagyon távol. A helyzetet nem magyarázza, hogy a tárgyalási fejezeteket nem egyszerre, hanem egymás után nyitják meg (így volt ez hazánk esetében is), mert a megnyitottak közül csaknem tíz tárgyalását befagyasztották. Közjogi és közpolitikai értelemben Ankara legalább olyan messze található Brüsszeltől, mint Makó Jeruzsálemtől. (Még akkor is, ha Makó nem a Csongrád megyei várost takarja.)
A tárgyalási fejezetek azt a joganyagot foglalják magukban, amely a klubtagság feltétele, de Ankara szempontjából ez csak az egyik bökkenő. Az EU szempontjából legalább ekkora, ám mégiscsak másodlagos probléma az ügy pénzügyi oldala. Hosszú ideig ez a szervezet a jóléti államok közössége volt, amely bőséges fejlesztési forrásokkal tudta (és akarta!) segíteni az olyan, a belépésekor szegénynek minősülő államokat, amilyen Görögország, Portugália és Spanyolország volt. (Erre a segítségre Ausztria és Svédország nem szorult rá.) Brüsszel anyagi teherbíró-képessége határához 2004-ben érkezett el, amikor tíz új tagállammal - kevés kivételével elmaradott és szegény országokkal, köztük Magyarországgal - bővült. A fejlesztésre és a felzárkóztatásra szoruló országok száma később tovább nőtt, belépett a „tízek” után Romániára és Bulgária, majd Horvátország. Eközben a nettó befizetők, vagyis azok az államok, amelyek lényegesen többet fizetnek be a közös kasszába, mint amennyit onnan kivesznek, rögzítették, hogy a hozzájárulásuk mértékén nem változtatnak. Pénzügyi értelemben kellemetlen helyzet állt elő: a közös költségvetésben felosztható összeget kellett egyre többfelé darabolni, akár a tortát egyre több szeletre vágni. És ettől mindenkinek keserűbb lett a falat a szájában.
A pénzügyi gondokra jól rávilágít, hogy az EU hétéves költségvetése a szervezet fennállása során először csökkent a 2013-2020 ciklusban. Így jutunk el ahhoz a roppant nehezen megválaszolható kérdésig: ilyen körülmények között hogyan lenne képes finanszírozni Törökország csatlakozását Brüsszel? Ankarának alanyi jogon járnának olyan fejlesztési pénzek, amelyeket a hozzá hasonló elmaradottabb tagállamok igényelhetnek. Területe kilencszerese, lakossága nyolcszorosa Magyarországénak, s ez a feladvány a dolgok mai állása szerint megoldhatatlan.
Hol húzódnak Európa határai? A kérdés megválaszolására az EU negyedszázaddal korábban kért meg egy tekintélyes történészekből álló tudóscsapatot. Egyértelmű választ ők sem tudtak adni. Nem perdöntő, de nem is teljesen mellékes: Törökország területének csupán három százaléka található Európában.
