Ila „néném” ifjúkorában olyan tüneményesen rajzolt, hogy vidékről, ahol a szülei éltek és ahol nevelkedett, felküldték egy pesti festőiskolába. A kirándulás kétszeresen is sikerült: festő lett, és agg Mestere csinált ennek a szép lánynak egy fiúgyermeket, akit persze képtelen volt 18 éves fejjel gondozni, nevelni, így hát „továbbpasszolta” pesti nagynénjének (anyám bátyja feleségének) az újszülöttet. Ami azért is érdekes volt mert a nagynéni akkor már két felnőtt lánnyal büszkélkedhetett, akiket viszont ő „exportált” a vidéki rokonság – Ila családjának - a gondjaiba. Élni akarta a víg özvegyek életét; már összejött anyám bátyjával. (Akit Ila fia apjának tekintett aztán.)
Ila eközben festegetett majd – nem lévén önálló lakása – kikötött anyámnál, aki apám munkaszolgálata miatt egyedül élt, énvelem a hasában. Ila olyan volt mint egy jó tündér. Segített anyámnak, kiszolgálta, vigyázott rá, nehogy a terhessége alatt baja essék. Noha ők ketten nem voltak vér szerinti – csak távoli – rokonok, nagyon szerették egymást. Lehet, neki is köszönhetem, hogy élek.
Ila vidéki, kispolgári családja németbarát volt és egy „kicsit” antiszemita. Jellemző módon nagynéném egyik felnőtt lányát, aki, mint említettem, náluk nevelkedett, idővel a szó szoros értelmében kiutálták, mert beleszeretett egy helyi zsidó péksegédbe, akinek vörös volt a haja, csúnya az ábrázata, viszont rendelkezett egy csodálatos, haláláig tartó tulajdonsággal: a pompás humorával, amivel szakadatlanul megnevettette a lassan viszontszerelemre gyulladó lányt.
Előttem a fénykép az esküvőjükről- immár Budapesten (1940?). Polgári házasság, a terem előtt az épület lépcsőjén ők és két tanú. Egyiknek sincs köze a házasokhoz, de ők, csak ők vállalták a tanúskodást a tágabb családból. Az egyik anyai nagyanyám (sváb, aki mindent fölvállalt, apámat is rejtegetni akarta), a másik az apám (zsidó). Nem láthatók az ifjú feleség családtagjai. Nem jöttek el. Nem akartak „még egy zsidót” a családban, tudniillik az Izabella utcai kispolgárok körében burjánzottak a vegyes házasságok. A tágabb családból való keresztény lányok általában zsidó iparoslegényekhez mentek – az egyik nyomdász volt, a másik szabó, a harmadik pék. (Apám: kivétel) Egyik se tört ki a „saját fajtájából”, mert valamennyi házasfél csak négy polgárit (nyolc elemit) végzett és vagyontalan volt.
Ilát cseppet se érdekelte az apám származása. Az lett a jutalma az önzetlen segítségért, hogy ő tarthatott engem 1944. szeptember 5-én az óbudai rk. templomban, közel a lakásunkhoz, keresztvíz alá. Anyám röviddel ezután átköltözött a saját anyjához Pestre, ama Izabella utcába, mert a Vörös Hadsereg kezdett fenyegető közelségben lenni és a szülei oltalmára bízta magát. (Jól tette, mert a budai lakást szétbombázták.)
Nem tudom, hogy Ila ezután hol dolgozott, de az tény, hogy valamikor 1944 őszén előbújt belőle a „hazai” énje, és virágot tett Szálasi Ferenc portréja alá. A felszabadulás után feljelentették és internálásba került. Ott ismerkedett meg majdani férjével, aki történetesen egy remek német játékokat forgalmazó zsidó kereskedést „árjásított”, pontosabban: sajátított ki, és ezért bűnhődnie kellett. Az internálás nem tarthatott sokáig, mert még a fordulat éve táján ők ketten összeházasodtak, és kiutaltak nekik egy szűkebbnél is szűkebb üzletlakást (ahol ma egy 30 négyzetméteres fodrászat működik). Oda született két lányuk, a férj talán valami könyvelői állást kapott, Ila képeslapokat festegetett, valahogy megéltek.
Mondani se kell, a Rákosi-korszak csak „rátett” mindkettejük antiszemitizmusára, mely mielőttünk, rokongyerekek előtt azonban rejtve maradt. Én csak annyit tudtam, hogy Ila nagyon nagy szeretettel fogadott bennünket mindig, ajándékokkal (játékokkal, amelyek visszamaradtak a férj üzletéből), édességekkel.
Aztán elmúlt néhány év, 56’ után a házaspár beköltözött egy elhagyott várbéli, igen tágas lakásba, ahol megfordultam én is, nem egyszer. Mellbevágó volt, amit láttam. Ila ül a festőállványa előtt, a vásznon egy szakállas zsidó portréja alakul. Kiderült a következő. Valami módon híre ment, hogy nagyszerűen tud fényképről festeni, és kapós lett – Izraelben! Sorra kapta a megrendeléseket; hol rabbikat, hol házaspárokat, hol portrékat, hol családi ünnepeket festett, aminek hozadékából bőségesen megéltek. Ahogyan mondani szokás, ennél jobb boltot Ila nem is találhatott volna ki. Mint látni, egyáltalán nem voltak fenntartásai azzal kapcsolatban hogy az ügyfelei zsidók (általában Izraelbe kivándorolt magyarok), tehát azt kell mondanom, hogy életútja egy „pici” nyilasnak kijáró internálástól a zsidó portréfestésig vett egy jó nagy kanyart.
Ecce Magyarország.
