Természetesen odahaza szerezte a diplomáját, de a Földteke egyik legrangosabb zenekara szinte azonnal „fölfalta” őt. Fél évszázadot töltött el a bécsi együttessel, a város zenebarát rajongói tiszteletbeli Maestrójuknak választották. Azzal köszönte meg a megtiszteltetést, „megértik, kicsit bécsinek érzem magam””. Fáradhatatlan volt. Három vezénylés egy héten.
Pénteken a Figaro lakodalma után Tosca, szombaton a Carmen, és ha maradt még benne szusz, vasárnap ráadásul még a Walkür is. Gyakran próba nélkül, mert azt vallotta, a mesterséget éppen a próbákkal sajátította el. Bécsben az 1960-as években Karajannal is dolgozott együtt. Jól össze is vesztek. Verdi Rigolettójára készültek, és Gilda szerepére két jelölt volt, két nővér. A próbák kezdetén Pretre úgy vélte, Karajan a rosszabbik mellett döntött. A szünetben bement a vetélytárs öltözőjébe, és minden vitát lezárva közölte választását. Pretre haragra gerjedt és egyáltalán nem szalonképes formában fejtette ki, köp Karajan Gildájára. A két karmester három évig szóba se állt.
Holott Pretre rajongásig hűséges barát volt. Ketten voltak, akiket keresztnevükön szólított. Francis Poulenc, a komponista, az Emberi hang alkotója, és Maria, a Nagy Maria, a felejthetetlen Callas. A karmester a rádióból értesült a szoprán haláláról, késedelem nélkül Párizsban termett a gyászágynál. „Mintha alvó gyermek lett volna – mondta. Annyi megpróbáltatás után, amit kiállt…” A Maestróban felejthetetlenül élt az emlék, együtt rögzítették lemezre Puccini Toscáját és Bizet Carmenjét.
Mindkettő annyi évtized után is vezető világsiker, az opera rajongók rendíthetetlen kedvence.
