Michael Dudok de Wit az Apa és lánya című 8 perces animációjáért 2000-ben Oscar-díjat kapott. Az a kisfilmje egy nagyon elvont érzelemről, az eltűnt apa után maradt űrről, a lány életét végigkísérő hiányérzetről szól. De Wit A vörös teknős című animációs nagyjátékfilmjében ilyen elvont, mélyen lakozó érzelmek finom érzékeltetésével tágítja fantasztikusan szélesre az animációs film kifejezési birodalmát.
Ehhez a szellemi teljesítményhez az kellett, hogy európai létére befogadja őt a világ egyik leghíresebb animációs műhelye, a japán Ghibli stúdió, amely eddig senki külföldit nem vett a szárnyai alá. A Ghibliből olyan remekművek kerültek ki, mint Hayao Miyazaki animációs játékfilmjei, az Oscar-díjas Chihiro Szellemországban, A vándorló palota, a Szél támad.
De Wit író-rendező kilenc éven át dolgozott a filmjén. Az eredmény azért is megragadó, mert az európai és a japán szellemiség varázslatos módon keveredik egymással. Nemcsak a látványban, hanem az egyetlen szó nélkül játszódó történetben. A japán mesék legkülönösebb fajtája szorosan a tengerhez kapcsolódik, s a realitás olykor vad szürrealitással párosul bennük. (Gyerekkorom feledhetetlen mesekönyve a Nippon ország naposkertje című gyűjtemény volt, tele egy sose hallott tengeri birodalom szörnyen szép japán meséivel.)
De Wit története egy lakatlan trópusi szigeten játszódik, s az erdő, a sziklák, a homok mellett a tenger a legfőbb jelenvaló, a természet vad és szelíd szépségének megtestesítője. A felkorbácsolt hullámokkal küzd meg a film hőse is, akit a víz kivet a partra, s akinek a lakatlan szigeten a film feléig csak pár nagyon mókás és kíváncsiskodó rákocska a társa. Meg a magasban vitorlázó madarak. A magány kétségbe ejti, menekülni akar, tutajt ácsol, de ahányszor csak vízre tolja a kemény munkával összerótt tutajt, egy alulról támadó ismeretlen erő, láthatatlan óriási lény annyiszor zúzza szét a fahasábokat. Háromszor fog neki, háromszor próbálkozik sikertelenül, mire megpillantja a tettest. Hatalmas testű óriásteknős, gyönyörű vörös színű, tőle karnyújtásnyira lebeg a vízen és merő pillantással figyeli a őt.
A találkozás csupa titok, heves indulat és meghökkenés, amit de Wit csodálatos érzékletességgel – nem is megmutat, hanem inkább a megélését indítja el a nézőben. A férfi haragja és kétségbeesése határtalan a szétrombolt tutajok miatt, ezért kegyetlen a bosszúja is. Eleinte ez a bosszú igazságosnak hat, majd az idő múlásával megindul valami ellenkező érzés: a szánalom és megbocsátás folyamata. A vörös teknőst napokig hagyja hátára fordítva a tűző napon szenvedni, aztán megesik rajta a szíve, próbálja visszahozni az életbe. Ekkor megtörténik a varázslat. És innen elkezdődik egy megfoghatatlanul lebegő, gyönyörű szerelmi történet.
Nem hangzik el egyetlen szó továbbra sem, a férfi és a nő egymást tanítja arra, ki mit tud. De Wit világában egy az ember és a természet. Nem építenek házat, egy-egy éles kövön kívül nem készítenek szerszámokat, s amikor már ott szaladgál mellettük a kisfiuk is, úgy élnek, mint a sziget többi lakója, a fák, a sziklák, a rákocskák. Egyek a természettel, belesimulnak a tájba. A film nem mutatja sem barátságosnak, de kegyetlennek sem a természetet, még akkor is csak az irtózatos erő uralkodik el, amikor egy cunami váratlanul az egész szigetet letarolja, a rombolás maradványaival szórva tele a tájat.
De Wit semmit nem cifráz, nem él a rajz „természetfeletti erejével”, nagyon reális még a meséje is. Az ábrázolás egyrészt minimalista. Hőseinek arca például amolyan pont-pont vesszőcske. Nincsenek arcvonások, különösebb színek, árnyalatok. Mégis, elképesztően gazdag érzelmi világot képes ezen az egyszerű nyelven közvetíteni. Ez a varázslat. A minimalista rajzosság elképesztően gazdag és mély érzelmeket képes kifejezni. A férfi kezdeti magánya, elkeseredése, kétségbeesése az egyszerűbb emocionális ábrázolás közé tartozik.
De az már lenyűgöző, ahogy a két szerelmes közötti mély és bonyolult lelki kapcsolat épül. Finom rezdülések érzékeltetik az olyan bonyolultabb belső állapotokat, mint a megbánás, a lelkifurdalás, a bocsánatkérés, a megkönnyebbülés. A férfi az ütlegelt és megkínzott vörös teknős szenvedéseiért mély bűntudatot érez, a nő megbocsátással, megértéssel, együttérzéssel válaszol. De Wit mestere az érzések szavak nélküli közvetítésének akkor is, amikor a már felserdült fiúk vágyakozását látva, a szülők elengedik őt ismeretlen világok felé, három óriási teknőssel, az anyai örökségre utaló barátokkal,. Az úszásformák külön szépséget képviselnek a filmben, a fiú úgy úszik együtt a barátaival, mintha maga is teknős lenne.
A film utolsó harmada lelassul, az öregedés fázisai melankolikusan ismétlik a mozdulatokat, még a tündéri humorral kíváncsiskodó rákocskák is eltűnnek a képből. Kicsit mintha de Wit is magukra hagyta volna őket. De a végső jelenetben a film visszatér a költészet világába. Szívszorítóan szép, ahogy végső gesztussal mindketten beleolvadnak a természetbe. Ki-ki a maga módján.
(A vörös teknős *****)
A Love című film a szerelemről szól
