Vagy hat-hét éve egy tanítványom egyetlen tanévben hatvanhárom ötöst szerzett, ráadásul egy csupán heti két órás tantárgyból. Nem azért, mert kitolásból folyton őt feleltettem, hanem mert rengeteg szorgalmit készített, önként jelentkezett felelni. Egy osztálytársával voltak versenyben, de az csak negyvenhatig jutott.
Ezt, mint kuriózumot elmesélem néha valamelyik osztályban. Ebben a tanévben akadt egy diáklány, aki elhatározta, megdönti a rekordot. Minden esélye megvan rá, karácsony előtt harminchatnál járt. Pár éve két végzős fiú megkeresett: szívesen olvasnának pluszban is történelmet, ha feladatot adnék nekik. Amúgy heti három alap- és három fakultatív órában tanulták a tantárgyat. Annyi lett a dologból, hogy elolvastak pár tanulmányt, s ezeket délutánonként megbeszéltük. Most L. kisváros polgármestere az a fiú, aki utoljára tett hasonlót. Hetente egyszer találkoztunk – volt egy közös lyukasóránk – és megbeszéltük, amit elolvasott. Utóbb néhány fős közönségünk is szerveződött. Még jegyet is adhattam neki „Rendkívüli tantárgy” címszóval.
Fakultatív csoportom zúgolódás nélkül olvas Cicerót, Sallustiust, Suetoniust és Nepost. Pár diákom vállalta, hogy idegen nyelven elolvas, lefordít két-három oldalnyi szakirodalmat (ehhez már a szülők beleegyezését kellett kérnem, egyenként, telefonon, mert ilyesminek nyoma sincs a tantervben). Van olyan hetedikes kisfiú, aki egész egyszerűen mindent megtanul, minden tantárgyból; nem a tananyagot, az nem bravúr, hanem minden többlet információt, érdekességet, nevet, adatot, összefüggést.
Miért írom le mindezt? Nem azért, hogy azt állítsam, a magyar oktatásban minden a legnagyobb rendben van – hiszen jómagam is számos visszásságát, gondját-baját tettem már szóvá írásaimban. Hanem, csak hogy világossá tegyem, a szokásos magyar panaszkultúra és pesszimizmus ellenében, a tudásvágy, a lelkesedés és szorgalom, a becsvágy nem halt ki, noha erről ritkán esik szó.
Magam is tudom, persze, mindez csupán az igazság egyik fele. Még egy olyan elitgimnáziumban is, mint ahol én tanítok, akadt olyan leányzó, aki egyszer félévkor hét tantárgyból bukott. Talán minden osztályban vegetál egy-egy kapitális lusta, aki elmondhatja magáról, hogy az elmúlt években nem volt olyan hónap, amikor rendszeresen készült, tanult volna. Minap, az érettségi előtt álló osztályban, az izgalmas tananyag ellenére, magyarázat közben hatan nézegették mobiltelefonjukat. A kockulás a következő generáció népbetegsége lesz, igazi szenvedélybetegség, nem átvitt, hanem szoros értelemben. És mindez egy remek „gyerekanyaggal” rendelkező gimnáziumban, ahol azért alapvetően jól mennek a dolgok.
Mi lehet egy úgymond gyenge iskolában? Van fogalmam róla. Évekig voltam óraadó egy olyan, eredendően levelező oktatásra szakosodott középiskolában, ahol az „ifjúsági”, nappalis osztályba mintha valamiféle negatív válogatás eredményeképp került volna mindenki. Nem is IQ-ban gyengébbek elsősorban (bár abban is), hanem motivációban. Ha egy diák tudja, mit akar, már 15-17 évesen is bámulatos akaraterőre, kitartásra képes. Baj a sodródó gyerekekkel van, akik a „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre nem tudnak válaszolni. S ezek egyes sulikban mintegy „feldúsulnak”. A szóban forgó osztályban egyszer összefoglalás gyanánt megoldottuk azt a feladatlapot, amit a következő órán dolgozatként – csak ezt persze nem árultam el. Pármunkában dolgoztak, minden segédeszköz használhattak (mármint az összefoglaláskor, nem a dolgozatnál) s én is segítettem, ahol kellett. A dolgozat osztályátlaga alig emelkedett kettő egész fölé. Mindez földrajzból, vagyis egy hagyományosan könnyű tantárgyból. Itt fordult elő életemben először, hogy valaki nem értette meg, Columbus hogyan juthatott el Indiába, ha Nyugat felé ment, s India Keletre van. Pár éve érettségi elnök voltam egy olyan „bizonyítványgyárban”, ahol a (levelező) hallgatóknál az alábbiakkal találkoztam. Vagy két tucat felelőből hárman, történelemből a következőképp vizsgáztak: a tétellaphoz mellékelt forrás szövegét kiírták a lapjukra, aztán felolvasták, ez volt a felelet. Hja, más egy elitgimnázium, és más a levelező, mondhatnák sokan. Egészen más ám munka és család mellett tanulni! Csakhogy nem azokkal volt a baj, akik valóban munkahely, esetleg még plusz két gyerek mellett tanultak. Hanem azokkal a csellengő, 18-22 éves fiúkkal, akiknél ilyen akadályok nincsenek, viszont vagy nem esett jól tanulni, vagy hiányoztak az érettségihez szükséges szellemi képességek. És mélységesen igazságtalan, hogy ezek a kutyaütő diákok, igénytelen tanáraikkal összejátszva – elvileg – ugyanolyan értékű érettségi bizonyítványhoz jutnak, mint az én hatvanhárom ötöst szerző leánykám vagy heti hat történelem óra mellett még tanulmányokat olvasó két fiam.
A PISA-felmérés eredményei nyomán alapos vizsgálatra lenne szükség – nyilatkozta Lázár János – feltárva az országon belüli területi és társadalmi különbségeket az oktatásban. Valóban. Talán elegendő volna figyelembe venni az ide vonatkozó (hazai és külföldi), hatalmas kutatási anyagot és gyakorlati tapasztalatot, meghallgatni a tanárok és szülők szervezeteit. Egyáltalán felismerni végre, hogy nem csak túl-, de rossz irányba toltuk ama biciklit.
