Az Európai Unióban és a világ nagyobb részén már nem alkalmazzák a halálbüntetést. A legsúlyosabb büntetés a civilizált országok többségében az életfogytig tartó szabadságvesztés, ami sokszor kegyetlenebb a halálbüntetésnél. Mert a gázkamra, a villamosszék, a méreginjekció pár perc alatt villámgyorsan végez a bűnössel, a tényleges életfogytiglan esetében viszont évtizedeken keresztül tengődhet az elítélt egy cella alig néhány négyzetméternyi területén, a valamikori szabadulás legcsekélyebb reménye nélkül. És úgy leélni egy életet, hogy az érintett tudatában van annak, hogy élve sosem lehet szabad, ennél borzasztóbbat elképzelni sem lehet. Egyik büntetésfajta rosszabb, mint a másik, a halálbüntetés kiszabásánál istent játszik, a tényleges életfogytiglan kiszabásakor hirdetésénél pedig a bosszúszomj vezérli a bíróságot.
Mindezek a balástyai rém és a vele a szegedi Csillagban egy cellában raboskodó, hozzá hasonló mentalitású bűnöző egyidőben történt öngyilkossága kapcsán jutott az eszembe. Megrendített az erről szóló híradás, de egyikükért sem hullajtanék egyetlen könnycseppet. Bilkei Pál kriminálpszichológus szerint a tényleges életfogytiglanra ítélteknek nincs vesztenivalójuk és ettől válnak még veszélyesebbekké. Ezért szorgalmazza az Unió is, a tényleges életfogytig tartó rabság megszüntetését, és minden bírói ítéletnek tartalmaznia kellene - a bűncselekmény súlyától és elkövetésének módjától függően -, hogy a bűnös mikor bocsátható legkorábban feltételesen szabadlábra. A 25, 30, 35, 40, esetleg 50 év egy kemény gyilkosnak is súlyos büntetést jelent, a bíróságot végül is semmire nem kötelezi, hiszen évtizedek eltelte után sem kell feltétlenül szabadon engednie senkit, ha nem látja biztosítottnak a közösség kellő védelmét. Ugyanakkor az évtizedek óta raboskodót sem vadítja el teljesen a kinti világtól, felcsillantja a valamikori szabadulás lehetőségét és célt ad, érdekeltté teszi abban, hogy jobb emberré váljon.
