Az új esztendő reggelén készülődtem, hogy 2017. első tárcáját megírjam. Vitriolosat, ahogyan kell, pellengérre tűzve az éppen esedékes ostobaságokat. Végtelenül fölbosszantott például az is, hogy a múlt héten megírtam: a helyi Troppauer Hümér szétverte a budakeszi kultúrházat, mert művészetét a lakosság – szerinte - nem értékelte kellőképpen. Mérges azért lettem kissé, mert két nappal később a bulvár felkapta a hírt. Nevenincs újdondászok saját nevük és fényképük(!) alatt lényegében szó szerint - ahol meg nem, ott pár hibával feljvítva – közölték le a cikket.
Félreértés ne essék, nem sajnálom az ifjú kollégáktól, hogy teljesítményükbe beszámíthatják a lopott szöveget - az úttörő ahol tud, segít. Meg aztán olyan jó is lehet arcképünket viszontlátni más munkája fölött. Ugye, Oláh Gellért, 888.hu? Ugye, Garamvölgyi Flóra, Blikk, meg a többiek?
Emígy füstölögtem magamban, amikor derült égből jött a telefon. Amitől önérzetes, magát fiatalosnak képzelő szerzőből egy perc alatt öregember lettem és azt mondtam, jöjjön mindenki cikket lopni békével.
Tudniillik az újévi hír arról szólt, hogy rövidesen úgynevezett após leszek. És, ami ebből egyenesen következik: hamarosan nagypapa. Mármost aki volt már majdnem após és majdnem nagypapa, nyilván sejtheti, hogy ezzel vége az elhúzódó kamaszkornak. Föl kéne venni valami nagy életbölcsességekkel teli új modort, komoly arccal mutatni intő ujjunkat és egyengetni a fiatalok útját.
Node mondja már meg valaki, hogy 54 évesen – pláne, ha nincs útépítő cégünk az állam közelében – miképpen kell kidöngölni az ifjak ösvényét!
Még nem voltam sem majdnem após. Azt szokták mondani, hogy igazán akkor lesz valaki felnőtt, ha – bármely életkorában - elveszíti a szüleit. Édesanyám még erőben él, úgyhogy nagykorúnak eszerint csak félig vagyok mondható. De tessék elárulni, hogyan lesz valaki após, nagypapa, ha csak félig nőtt fel. Sőt a kérdés úgy is előjön, hogy hogyan lesz valaki apa, ha a közismeret szerint még nagyon is kiskorú. Márpedig, ha hirtelen apósszerűséggé változik, valamikor e problémacsokron is át kelhetett haladnia.
Mindannyiunk standard élménye a feszengés, amikor – lehetőleg számunkra fontos emberek előtt - arról beszélnek koros hozzátartozóink, hogy milyen aranyos is voltál kiskorodban, amikor a fejedre tetted a bilit, emlékszel...?
Erre most itt állunk, fejünkön az egykori virtuális bilivel és fogalmunk sincs, hogyan hozzuk zavarba mi is bilis múltú lemenőinket.
Itt és most 2017. első napján nem is igen tudok mit mondani, csak annyit, hogy addig jó, amíg a hozzánk tartozók köztünk vannak, emlékeznek holmi éjjeliedényekre, csínyekre, butaságokra, cukiságokra. Amiket mi követtünk el és amikre rajtuk kívül nem emlékszik már senki. Hogy ebben az esztendőben is maradjanak köztünk, maradjunk egymás közt, jóban, de leginkább a rosszban is. A mi korosztályunk már többször találkozik temetésen, mint lakodalomban. Utóbbira persze azért (is) nem hívnak, mert a pénzecske véges, a temető meg nagy, ott mindenki ingyen elfér arra a fél órára. Legyen békesség, ahol a magamfajta is egyszer jó nagypapa lehet.
Ezt is leközölhetik a bulvárok, azt se bánom, ha saját nevükön.