Elérkeztem abba a korba, amikor minden új nap ajándék. Ilyenkor fokozott figyelemmel kell a múlt felé fordulni, nehogy a hátralévő időben újabb hibákat kövessünk el, s így lerontsuk, ami jó, hasznos volt. Miközben folyik a pezsgő, harsognak a trombiták, be kell pillantanunk lelkünk zugába, felvetve a kérdést: ha adatik még időnk, hogyan tovább.
Ami feledhető
Évek óta hazugságok, ferdítések hálójában élünk. Az ország első embere mondta: ne arra figyeljünk, amit kijelent, hanem amit cselekszik. Trónra emelte a hazugságot, a valóság meghamisítását, elkendőzését, s ebben lelkes követőkre talált. Minél inkább eltávolodik valamelyik közvetlen munkatársa a valóságtól, annál hevesebben védelmezi, mint a mester a tanítványt. Megszokott, hogy egy hatalmasság kapásból hazudik, s ha rajtakapják, ismét így cselekszik, hiszen nem eshetik bántódása. „Ne hazudj!” – mondja a Tízparancsolat. „Nyugodtan hazudhatsz!” – így módosult a tiltás. Ennek jegyében hitetnék el velünk, hogy folytonos fejlődésünk közben az oktatás- és az egészségügy területén minden rendben van.
A PISA-felmérés azonban tételesen cáfolta ezt az optimizmust, hiszen egészen lehangoló képet festett az oktatás színvonaláról. Aki egy kicsit is érdeklődik e kérdéskör iránt – és ki ne érdeklődne? – tudja, ezt már nem lehet Gyurcsány nyakába varrni. Bőven van, amit lehet, ezért a helyzetért a kommunistából lett keresztény hölgy a felelős, akinek szégyenszemre helye van az állítólag eredményesen ténykedő kerekasztalnál, hogy szabadon rombolhasson tovább. A politikusok tudásalapú társadalomról locsognak.
Ez volna az?
Az oktatás egyik feladata volna, hogy szilárd erkölcsre neveljen. Szabó Dezső írta óriási felháborodást keltve és Tisza István rosszallásától kísérve: üres hassal nem lehet a Himnuszt énekelni. Ezt a pedagógusok nevében, az ő állapotukat jellemezve vetette papírra. A diákokat figyelve ekként egészíthetjük ki: üres fejjel minek a Himnuszt énekelni? Mert az oktatásügy mai irányítói lelkesen munkálkodnak azon, hogy az iskolákból a világért se kerüljenek ki olyanok, akik gondolkodni tudnak, a nagy magyar fizikusok vagy földrajztudósok utódai lehetnének. Aki kamatoztatná a tehetségét, sürgősen külföldre távozik, ott van keletje a teljesítményképes tudásnak.
Itthon marad az én nemzedékem, a nyugdíjasok, akiket egyre inkább kegydíjasoknak illenék nevezni, hiszen a hatalom kegyet gyakorol velük, amikor nagy dérrel-dúrral 1,6 százalékkal megemeli a nyugdíjakat. Ezek a hatalmasságok még sosem láttak botjára támaszkodó öreget, aki remegő kézzel számolja a pénztárnál az aprópénzt, hiszen a szűkösen mért bankók rég elfogytak. Ez a látvány azok gyalázata, akik „megbecsülik és tisztelik” a nyugdíjasokat.
Amire nincs bocsánat
Az oktatásügyben tapasztalható rombolásra, felelőtlen dúlásra sincs, de ami az egészségügyben történik, arra nincsen szó és nincsen fogalom. Jönnek-mennek az államtitkárok. Mindegyik azzal kezdi: meg kell szüntetni a hálapénzt, minta emiatt volnának gyalázatos állapotban a kórházak, vagy emiatt vándorolnának el az orvosok, nővérek, vagy ez volna a magyarázata, miért hevernek napokig felfedezetlen hullák a WC-ben.
A legenda szerint Konstantin császár kezdeményezte az utolsó keresztényüldözést. Büntetésből leprás lett és betegségéből csak a Soracte (Horatius egyik ódájából ismert hegy) barlangjába húzódott Szilveszter gyógyíthatta meg. A bűnbánó császár elé járult, s gyógyulása után kitüntetett szerepet szánt a kereszténységnek a Római Birodalomban. Milyen szép volna, ha ma is gyógyulhatnának a betegek! Sajnos a hírek másról szólnak.
Azt hihetnénk, hogy a magát kereszténynek címkéző egylet, amely állítólag a jézusi tanítást képviseli, ez ellen emelné fel szavát, s nem a vasárnapi boltbezárás ügyében sürgölődne. Szépen kikerekedett elnökének ilyenkor kellene az asztalra csapnia, s nem Romániát rémisztgetnie, olajat öntve a magyarellenesség parazsára. Ám asztalra csapás helyett üdvözült mosollyal készíti tenyerét, hogy elsőként tapsolhasson valamelyik nagyotmondás hallatán. Ha ránézek, mindig hálát adok a Jóistennek, hogy nem engedtem Keresztes Sanyi bácsi hívó szavának, s nem lettem a KDNP képviselője. Hisz e rövidítésből mára egyetlen szó sem igaz: nem keresztény – kivált, ha arra gondolunk, hogy elnöke azt az újságírót jelölte állami kitüntetésre, aki legazemberezte Ferenc pápát –, nem demokrata, semmi köze sincs a néphez és nem is párt. Akkor hát mit keresnek a parlamentben? Persze, ha a következő választáson önállóan indulva megszerzi a szükséges szavazatmennyiséget, készséggel gyakorlok önkritikát és megkövetem Semjén Zsoltot és Harrach Pétert, aki nem hagyott kétséget: így is elegendő szavazatot szereznének. Csak ne lenne az a feltételes mód…
Nem illendő ilyenkor személyes veszteségeimmel, megcsalattatásaimmal előhozakodnom, mégis számot adnék egyik fájdalmamról: ellopták kedvenc csapatomat, a Fradit. Tízévesen vitt ki először apám az Üllői úti pályára, egy öregfiúknak rendezett meccsre, amelyen láthattam Lázár Gyulát, Toldi Gézát s még néhány legendát, akik kapkodták a levegőt, de a szívük akkor is hajtotta őket. Ez volt egy nagy szerelem kezdete. Megcsodálhattam minden idők egyik legjobb Fradiját, melyet szétvertek, elvették a nevét, a zöld-fehér színét piros-fehérre cseréltették. Áztunk-fáztunk a lelátón, rettegtünk, nehogy kiessen a csapat, borzalmas vereségeket könyveltünk el, de a szívünk a csapaté maradt, a helyzet akkor sem változott, amikor felvirradt Alberték napja, s újra a bajnokcsapatot ünnepelhettük. Átéltem és sok ezren kibírtuk, hogy a zöld-fehéreket a másodosztályba száműzték; hittük, az igazságtalan döntéseknek vége lesz.
Azt azonban sohasem hittem volna, hogy a Kubatov-Orosz Pál duó előbb Groupama Arénának hívja az Albertről elnevezett pályát, majd kiirtja a szurkolóit, végül a megmaradottaktól eltolvajolja a csapatot, megcsúfolva a hagyományokat, harmadrangú külföldi játékosok parkolóhelyévé alacsonyítja, akiknek fogalma sincs, mit jelent a Fradi-szív.
Fáj, hogyne fájna, hogy tehetségnek nevezik a lopást, de így van a világ másik részén is. Hányingerem van, ha különféle hamis jelszavakkal leplezik az elvtelen kezdeményezéseket, támogatják a korrupciót és rohanvást lépnek ki abból a szervezetből, amely ennek leleplezését tűzte ki céljául. Nem tudom megszokni, hogy kétféle igazság létezik, s hogy a bűnösök büntetlenül folytatják üzelmeiket. Mindez azonban nem csak a múlt év „hozadéka”. Folyamat, amelyet a jelek szerint nem is akarnak megállítani.
Szégyellem az országos szegénységet, amelyről mellbevágóan számolhatnának be napjaink szociográfusai, ha kiadhatnák a könyveiket, s nem elfogult döntnökök mondanák ki a nihil obstat-ot.
Aztán elkezdem a tényeket rakosgatni a mérleg másik serpenyőjébe is, s rájövök, mennyi széppel, jóval ajándékozott meg a magunk mögött hagyott esztendő is.
Ami ajándék
Azzal kezdem, ami a legfontosabb: a keresztény hitem változatlanul erős és szilárd, bár az egyházam néhány szolgája alaposan próbára teszi, amikor anyagi előnyökért szemet huny keresztényietlen intézkedések láttán. Nem az én dolgom ítélkezni, majd az Örök Bíró ítél tetteikről, és mindarról, amit mulasztásuknak vélek. Majd eldönti, Őt szolgálták-e teljes szívvel-lélekkel, vagy az Atya háza körül üzleteltek, fél szemmel az anyagiakra kacsingatva.
Épp eleget botlom, hogy ne azt figyeljem, miben jár a másik. Az a meggyőződésem, hogy ki-ki saját elhatározása szerint dönthet, az egyházam pedig a pápa vezetésével kősziklán áll, akár belülről, akár kívülről bomlasztják. Nekem ilyenkor mindig kedves költőm, Sík Sándor jut eszembe, aki a legnehezebb időkben állt a piaristák élén, olyan szerepben, amelytől idegenkedett, és talán nem is illett egyéniségéhez. De nem futott el a nehézségek, megpróbáltatások elől, mert tudta, hogy valaki vigyáz rá, eligazítja a bajban. Ezt a meggyőződését foglalta versbe:
Megnyitom ablakomat, csöpp templom néz a szemembe:
Krisztus az égi Király, Krisztus a földi szegény.
Tárom a másikat is, szűk téren templom amott is:
Krisztus a mennyei Szív, Krisztus a pesti lakó.
Házi körömben is itt, folyosóm kápolnai mélyén:
Krisztus a virrasztó, Krisztus a kisdedeké.
Ennyi felől ölel íme körül. Ó, lépni se tudsz már,
Nézni se nélküle már: rajtad a drága szemek.
Várai láncával lám kívül is így bekerített,
Szíve bizalmas ölén szívbeli régi rabot.
Már hova is mennék, sokat élt öreg én, hova innen?
Már mibe volna nekem vetni világi reményt?
Túlontúl kitanultam már sorját e világnak:
Ó tudom én, tudom én, menni mikor, hova jó.
Fürgén és szabadon megyek is, vár rám a küszöbnél
Krisztus a teljesülés, Krisztus az elnyugovás.
Megrendítő, ahogy a költő bizalommal helyezi szívét és sorsát Küldője kezébe, mert tudja, nem hagyja el, s felé árasztja szeretetét. Magamfajta világi ember másképpen, hétköznapibban élem át a szeretetet, amely évről évre erőt adóbb. Fuldoklóként kapaszkodom feleségem kezébe. Érzem az aggódását, tudom, ez is szeretetének megnyilvánulása. Sokszor elmondtam, ha nem vezetne ez a kéz, réges-rég kiléptem volna e földi terekről. De nem engedett elmenni, s most is belé kapaszkodhatom. Nem múló ajándéka a sorsnak, immár több mint fél évszázada.
Ahogy múlnak az évek, egyre többször vesszük elő a fényképalbumokat. Gyermekeim mosolyognak ránk. Kicsik voltak még, engedelmesen követték a fényképész utasításait. Jobban szeretjük azokat a fotókat, amelyek szüleim társaságában ábrázolják őket, a Mátrában vagy Szárszón. Milyen jó volna megállni apám és anyám sírjánál, elmondani nekik, mi történt, vagy megkérdezni őket valamiről és a tanácsukat kérni. Tudom, hogy figyelnek, onnan is vigyáznak ránk, nagyon sokszor megtapasztaltam gondoskodó szeretetüket. Bizonyára megdobban a szívük, ha látják unokáikat. A lányok azon a pályán haladnak, amelyen édesanyám is szeretett volna: tanárok, ennek a hivatásnak minden szépségével és nyűgjével. Öcsi pedig a nagyapja tehetségét örökölve cikkek özönét és könyveket írva építi magát. Azt is látják, ahogy szüleik segítségére vannak minden nehézségben, mindig készségesen és szeretettel. A dédunokáikat már csak odaföntről szemlélhetik, de így is örömmel nyugtázhatják, hogy bennük is él a segítő szeretet, amely mindig megkönnyíti a létet. Hányszor hallom megmelegedő szívvel: „Segítsek, Nagypapa?” Bizony rászorulok erre a segítségre, amely nemcsak fizikai támogatás, hanem valamiképp telíti is életem.
Fényképek üzenete
Ebben az évben félszázados találkozójukra gyűltek össze első bicskei osztályom még élő tagjai (milyen szívszorító leírni a „még élő” jelzőt! hová siettetek, kedves gyermekeim?) Kaptam egy fényképet, amelyen hölgyek és férfiak állnak. Ezek lettek volna azok a kisfiúk, kislányok, akikkel pedagógusi pályám kezdődött? Azt mondják, sok-sok szeretettel emlegettek, változatos anekdotákkal idézve közös múltunkat. Ez a szeretet is életem szép ajándéka, viszem magammal boldogan. Mi lehet szívmelengetőbb emléke egy tanárnak?
Az egyik fényképet különös becsben tartom, feleségem be is kereteztette. A szárszói kertben készült, családommal, barátaimmal üldögélünk a kerti asztalnál. A barátság felhőtlen kapcsolata! Laci hiányzik a képről, pedig a még élők közül ő a legrégibb barátom, idestova hetven éves a kapcsolatunk. Hiányzik róla Pista is, akit a piaristák fénylő csillagának hiszek, s aki fiacskámat is elbűvölte bölcs nyugalmával, mosolyával. Jánost is hiába keresném, idén hunyt el Brüsszelben. A mindig tettre kész Gyurika is hiányzik, ő még előbb költözött a Farkasrétre. A többiek azonban ott vannak: a századik könyvén messze túlhaladt Béla, akit sokkal jobban becsülnek Erdélyben, Kárpátalján és a Délvidéken mint idehaza. Mellette Klárika, örök kedves mosolyával. Ő is rászolgálna egy Múzsa-díjra. Zoli, aki hitem szerint az egyik legszélesebb látókörű irodalomtudós és Judit, a tanítás megszállottja, aki most is olyan kedvesen tud mosolyogni, mint amikor megismertem a nővére buliján. Hiába keresném körünk tekintélyét, Ferit, a költőt, a nagy újítót, époszok íróját. De ott van Kati, emlékének őrzője, aki a mienkhez hasonló szeretettel nevelte két csodaszép lányát, s most unokáit.
Márai Sándor kétszer is írt arról, hogy az a társaság, amelynek tagjai 1944 Sándor napján összegyűltek köszöntésére, ebben az összeállításban többé soha nem éltették és nem koccintottak a tüzes borokkal. Én abban reménykedem, a mi baráti társaságunkról jövőre is készül hasonló fénykép. Az örökvidám, mindenkin mindig segítő Pistáról és Marikáról, aki simán megnyerné a főzőbajnokságot a tévében és mindükről.
No és az évről évre cserélődő egyetemistákról sem illik megfeledkeznem. Az ő csoportképeik a könyvespolcról tekintenek rám. Köztük a legkedvesebbek, akik már új nemzedéket képeznek a tanári karban. Mi lehet nagyobb dicsősége egy tanárnak, mint hogy követik a tanítványai?...
Mire vágyom még? Azt hiszem, személyes létemben mindent megkaptam, amit kaphattam, s amit nem nekem, hanem apámnak kellett volna megkapnia egy békésebb, egyensúlyosabb korban. Hadd’ válaszoljak a kérdésre egyik legkedvesebb Babits-versemmel, melyet minden év végén úgy olvasok el, mint egy kérő imádságot:
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
