Olaszország populista miniszterelnökét – csakúgy mint brit kollégáját – pártpolitikai érdekek által vezérelt népszavazási kezdeményezés buktatta meg. Tegyük hozzá, mindkettőjük esetében teljesen megérdemelten. A baj csak az, hogy David Cameron és Matteo Renzi politikai kalandorságával nemcsak saját országát, hanem az Európai Unió jövőjét is veszélyezteti. A Monte dei Paschi, Olaszország harmadik legnagyobb bankja 2016 végén már csődközelben tántorog. A napokban bejelentett sok milliárdos kormányzati segítség sokak szerint nem lesz elegendő. Továbbra sem zárható ki egy pénzügyi összeomlás, ami – Olaszország esetleges uniós kilépésével párosulva – az integráció sorsát is megpecsételné.
A trumpizmus kísértete Európában
Ma már biztos, hogy 2016-ra nem a felelős politikusok és az okos választók éveként fogunk emlékezni. Várhatóan még hosszú évekig eltart az a bizonytalanság, amit a felelőtlen brit népszavazás Nagy-Britanniának és Európának okozott. Ráadásul alig néhány hónappal a Brexit után, az amerikai szavazók is alaposan rácáfoltak a várakozásokra. A leadott voksok alapján ugyan Hillary Clinton diadalmaskodott, de az elektori többséggel mégis csak egy tudatlan és alkalmatlan celebet választottak elnökké. A világ joggal aggódik amiatt, hogy Donald Trump a következő években már nem egy televíziós valóságshow-t, hanem az Egyesült Államokat fogja vezetni.
Ennek ismeretében talán egy apró – amúgy jelentéktelen – epizód is elgondolkodtató lehet: mindez tavaly májusban, az Európai Tanács rigai csúcsértekezletén történt. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke a kamerák előtt fogadta az érkező politikusokat, s a magyar miniszterelnököt különösen kedves barátjaként üdvözölte. Sokan talán ma sem értik, hogy a „diktátor érkezik” megszólítást és az azt kísérő játékos pofont vajon mivel érdemelte ki egy – az EU ostorozásából élő – populista kalandor? Ráadásul egy olyan valaki, aki Brüsszel nagyvonalú pénzügyi támogatásával számolta fel a jogállamot Magyarországon. Úgy látszik, másfél év kellett ahhoz, hogy az elnök úr is rájöjjön: semmi oka nem volt a tisztségéhez egyébként méltatlan viccelődésre. Néhány hete ugyanis – a maastrichti szerződés 25. évfordulóján tartott megemlékezésen – éppen ő figyelmeztette kemény szavakkal politikustársait az európai populizmus növekvő veszélyeire.
Európa közelmúltbeli története valóban azt mutatja, hogy a valóság és a tények teljes semmibevétele nemcsak az amerikai politikában hódít. A trumpizmus lényege a meghökkentő nagyotmondás és a folyamatos média-jelenlét. Mintha a sikeres politikusok Európában is a napokban elhunyt Gábor Zsazsa tanítványai lennének. Elhíresült mondása szerint soha nem volt fontos, hogy a vele kapcsolatos hírek igazak legyenek, az viszont igen, hogy minél többet beszéljenek róla. A Trump-kampány számos tanulságainak egyike, hogy a hazugságok és a kifejezett ostobaságok is képesek anyagi erővé válni (lásd: a pápa a republikánus jelöltet támogatja, nincs is klímaváltozás, és hasonlók). Az otthon maradó demokratákat láthatóan megtévesztette Hillary Clintonnak a TV-vitákban elért sikere. Meglepődve tapasztalták, hogy a vetélytárs – némi túlzással – a közösségi portálokon milliók által megosztott hazugságokkal győzött. A CNN például a napokban a nem túl hízelgő Twitter-in-Chief elnevezést adta Donald Trumpnak, ami sokat mondó paródiája az amerikai elnököt hivatalból megillető hadsereg főparancsnoka (Commander-in-Chief) címnek.
Az európai politikában számos hasonló esettel találkozhattunk az elmúlt két évben. Alekszisz Ciprasz baloldalinak nevezett kormánya például azzal a nagyhangú ígérettel került hatalomra, hogy véget vet a megszorításoknak, amiből természetesen semmi nem lett. A menekültválság tavaly óta tálcán kínálja a lehetőséget minden jobboldali populistának, hogy megszerezze a régóta áhított hatalmat. Nemcsak kerítésekkel, hanem hazugságkampányokkal is könnyű életben tartani a félelmet és az idegengyűlöletet, s – mint utaltunk rá – még az Európai Bizottság elnöke sem mindig ennek tudatában cselekszik. Sajnos ebbe a sorba illeszkedik Matteo Renzi esete is, akit a népszavazási kampányban még Silvio Berlusconi is „show-mesternek” nevezett.
Az olasz gazdasági válság
A népszavazás eredménye – érthető okokból – napokig uralta a világsajtót. A Financial Times például „Olaszország Európát fenyegeti” címmel hosszú cikket közölt a várható, elsősorban gazdasági következményekről. Összehasonlító értékelésük szerint az olasz belpolitikai válság – számos okból – még a Brexit-nél is nagyobb veszélyeket hordoz. Nagy-Britannia ugyanis mindig egy kicsit kívülálló maradt, Olaszország viszont egyike a Közös Piac alapító tagjainak. Az integrációs elkötelezettség sokkal mélyebben gyökerezik az olasz választókban, ebből viszont az is következik, hogy 2008 óta a kiábrándultságuk is nagyobb. A népszavazás természetesen nem a – közvélemény számára alig átlátható – alkotmányreformról, hanem a Renzi-kormány kudarcairól szólt. A 2014-es hangzatos választási ígéreteiből szinte semmi nem valósult meg: az ipari termelés a pénzügyi válság óta mintegy 25 százalékkal esett vissza, s a fiatalok körében a munkanélküliség már 40 százalék körül mozog. Különösen a déli országrész lakói érzik úgy jogosan, hogy az Európai Unió és Berlin semmilyen hathatós segítséget nem nyújt a menekültek áradatával szemben, ám a szigorú monetáris politikához továbbra is ragaszkodik.
A lassan egy évtizede gyengélkedő olasz gazdaság számos hasonlóságot mutat Görögországgal, csak éppen a dimenziók nem összemérhetők. Egy esetleges gazdasági csőd esetén már csak emiatt sem lehet esélye a görögökéhez hasonló mentőcsomagoknak. Különösen irreális ilyesmiben bízni a 2017-ben esedékes francia elnökválasztás és a német parlamenti választások előtt, amikor Francois Fillon és Angela Merkel egyaránt kénytelen lesz a „saját”, gátlástalanul törtető populistáira figyelni.
Jó hír ugyan, hogy az olaszok legalább nem éreznek nosztalgiát az egykori lírájuk iránt és ragaszkodnak az euróhoz. A közös valuta azonban esetükben sem értékelhető le önállóan, amire pedig az olasz export, illetve a turizmus növelése érdekében égetően nagy szükség lenne. Az Európai Központi Bank szigorú monetáris politikája változatlanul alacsony szinten tartja az inflációt, ami elsősorban a nagyon eladósodott országoknak – s Olaszország is ilyen – kedvezőtlen.
Az ellenzék emelkedőben lévő „Öt Csillaga”, illetve a pártot vezető Beppe Grillo (humoristából lett, szintén celeb) és Donald Trump között kísérteties a hasonlóság. A mérsékelt pártok legnagyobb kihívója melegen üdvözölte az új amerikai elnököt. Választási győzelme esetére ő is a szabadkőművesek, a nagy bankok és a kínaiak elleni határozott fellépést ígéri. A programpontok között szerepel még az euró-övezet elhagyása is, ami azért igen veszélyes, mert ebben a kérdésben a szakértők véleménye is megoszlik. A bankok és a pénzügyi elit elleni harcról is sokat hallottunk az Atlanti-óceán túlsó partjáról. Sajnos a Monte dei Paschi rá is szolgál minden kritikára, csakhogy esetleges csődjével az olasz bankrendszer egészét veszélyezteti. Más kérdés persze, hogy egy bankpánik idején, a 360 milliárdos kétes hitelállományt görgető pénzintézetekkel a populista csodadoktorok sem tudnának mit kezdeni.
A Monte dei Paschi
Az 1472 óta működő pénzintézet (teljes nevén Banca Monte dei Paschi di Siena) a világ legrégebbi kereskedelmi bankja. Eszközértéke alapján Olaszországban a harmadik a sorban, s mintegy kétezer fiókot működtet. Sajnos egyike azoknak a pénzintézeteknek, amelyek felelőtlen üzletpolitikájukkal súlyos veszteségeket szenvedtek a pénzügyi válság idején. Emellett az eddig is milliárdokba kerülő szanálási kísérletei nem vezettek eredményre. 2016 nyarán a Monte dei Paschi a legrosszabbul szerepelt az Európai Központi Bank felügyeleti vizsgálatán. Az EKB ezért előírta számára, hogy a rossz – valószínűleg nem megtérülő – hitelek jelenlegi 27 milliárdos szintjét 2018-ig 14 milliárdra kell csökkenteni, emellett egy jelentős szerkezetátalakítási programot is végre kell hajtania.
A helyzet drámaiságát jelzi, hogy a Monte dei Paschi-nak december végéig 5 milliárd eurónyi friss pénzt kellett volna szereznie a pénzpiacokról ahhoz, hogy talpon maradhasson. Ez az olasz gazdaság vagy az európai GDP mértékéhez képest szinte jelentéktelen összeg. Mégis lehetetlen volt olyan befektetőket találni, akik a részvényeket hajlandóak lettek volna megvásárolni, ezért a „feltőkésítés” megint csak az államra maradt. Az uniós szabályok szerint azonban a bankmentés terheiből nemcsak a részvényeseknek, hanem a lakossági kötvénytulajdonosoknak (akik szintén a bank hitelezői) is részt kell vállalniuk. Ez utóbbiak viszont az olasz bankrendszer esetében meglehetősen sokan vannak, és egy – esetleg előrehozott – parlamenti választás idején ők is szavazni fognak.
A kör bezárul?
Talán még nem, de az Európai Tanács semmitmondó nyilatkozatai (lásd legutóbb 2016. december 15-án) lassan teljesen érdektelenné válnak. Végre határozott cselekvésre lenne szükség, miután a gazdasági szanálás és a migrációs döntések halogatásával Olaszországban is a populisták erősödnek. A szír és a török válság elhúzódása esetén akár újabb tömegek indulhatnak el Nyugat-Európa felé. Ezért indokolt lenne például a hatályos uniós költségvetés felülvizsgálata. A módosítás a menekültügyben bejelentett tagállami vállalások figyelembevételével alakíthatná át a kiadásokat, s e döntést a nettó befizető országok választói biztosan támogatnák. A populizmus megállítása ettől persze még nem várható, de már egy ilyen lépés is több lenne a semminél.
