- Van mire büszkének lennie

- Kezdjük egy kényesnek tűnő kérdéssel: hogyan határozná meg benyomásait a régi, szocialista Magyarországról?

- Elmesélem a saját tapasztalatomat. Én egy nagyon szegény zsidó családban születtem, üldözöttek voltak a második világháború alatt. 1955-ben fejeztem be a középiskolát, kitűnő tanuló voltam. Tovább akartam tanulni, például az Uránia melletti Színház és Filmművészeti Főiskolán. Annak ellenére, hogy sikeres felvételi vizsgát tettem, azt válaszolták, hogy nincs számomra hely. Elképzelheti, miként fogadtam ezt. Akkoriban a felvételi kérelemhez csatolni kellett a családom osztálybesorolását. Apám sosem volt sem paraszt, sem munkás. Rengeteg mindennel foglalkozott, például rejtvényújságnak készített rejtvényeket, focizott, péksegédként dolgozott, szóval különös figura volt. Nem tudtam más besorolást adni, beírtam, hogy polgár, csakhogy ez sem fedte a valóságot a szó igazi értelmében, mert nagyon szegények voltunk. A szüleimmel, a nővéremmel és ikertestvéremmel egy akkora vécé nélküli lakásban laktunk öten, mint ez a szoba, ahol most beszélgetünk. Ennek ellenére, mivel polgári származéknak soroltam magam, nem vettek fel az egyetemre. Nem tartoztam a dühödt disszidensek közé, akik úgy mentek el, hogy majd én megmutatom ezeknek a kommunistáknak. Mivel szegények voltunk, nem mondhattam semmit a rendszer ellen, de mellette se. Viszont már akkor igen művelt voltam, rengeteg könyvet elolvastam, jól beszéltem angolul, franciául, németül. Így amikor kitört a forradalom '56-ban, Nicolával, a testvéremmel úgy döntöttünk, elmegyünk. Annyira elegem volt a korábbi náci üldöztetésből, majd az említett nehézségekből, hogy elment a kedvem attól, hogy Magyarországon maradjak.

- Hogyan ment el?

- Emlékszem, beültem egy kávézóba, ahol rengeteg süteményt és rengeteg rumot fogyasztottam. Majd a testvéreimmel együtt felkerekedtünk és elhagytuk az országot. Felkapaszkodtunk egy teherautóra, amely elvitt az osztrák határig. Sok viszontagság után jutottunk Bécsbe, ahol az olasz követségre mentünk. Beszéltünk valamicskét olaszul is, kértünk vízumot. A Vöröskereszt segítségével aztán eljutottunk Olaszországba, ahol egészen más élet várt ránk.

- Könnyű volt elkezdeni ezt a másfajta életet?

- Szerencsések mondhatom magamat, mert hamar elfogadtak. Ellentétben a kortársaimmal, nagyon olvasott voltam és igen félénk. Nem kavartam semmiféle zűrt, így aztán mindig jól bántak velem. Senki nem nézett rám ferde szemmel azt gondolva, hogy ide jön ez az idegen és elveszi a kenyeremet. Az olaszok nem rasszisták. Szóval most már évtizedek óta Olaszországban élek. Rómában 1968-tól '89-ig tanítottam a Silvio D’Amico Színművészeti Akadémián, közben a leccei egyetemen is tartottam kurzusokat. Végül itt, Triesztben telepedtem le.

- Hogyan emlékszik az akadémiai évekre?

- Olyan nagyszerű kollégáim voltak, mint Roberto Herlitzka vagy Mario Monicelli. Ám a biztonságra törekvő tanárok többségével szemben, én különös és nehéz kurzusokat vezettem. Mondhatnám ultra-kísérleti szemináriumokat, aztán ennek megfelelő előadásokat hoztunk létre a hallgatókkal.

- Pályája során kit tekintett követendő példának akár művészileg, akár erkölcsileg?

- Egy velencei zeneszerzőt, Bruno Madernát említeném. Fájóan korán, 52 évesen halt meg rákban, mert rengeteget dohányzott. Nyughatatlan, tréfás kedvű alak volt, az első könyvemben meg is örökítettem. Remek zeneszerző, kiváló karmester volt, amúgy egy részeges don Giovanni, de igen jó ember, aki soha nem mondott rosszat senkiről, és nagy jóindulattal viseltetett az egész emberiség iránt. Kicsit olyan voltam, mint ő, igaz, hozzá képest kis mértékben. Habár mással foglalkoztunk, többször dolgoztunk együtt, mert gyakran tévedtem zenei területre (sokat rendeztem a milánói Scalában és a velencei Teatro Fenicében). Egy másik óriást is szívesen említek, akivel remek volt együtt dolgozni: Luciano Berio. Vele Molière Képzelt beteg című műve alapján készítettünk hangjátékot a rádiónak Képzelt Napló címmel. Érdekessége, hogy egy színész és egy cselló voltak a főszereplők. A színész mondta a szöveget prózában, a cselló pedig az ő intonációjára rezonált. A performanszot egy zenekar és egy kórus tette teljessé. Ezért a munkámért is, mint több másért, megkaptam a Premio Italia-díjat. Akkoriban nagy újdonságnak számított, hogy valaki elektronikus zenét alkalmaz. Én megtettem. Készítettem például egy rádiójátékot Breughel Gyermekjátékok című képére. Semmi mást nem lehetett hallani, mint több száz gyerek hangját, akik játszótéren játszanak. Ez a tér nem más volt, mint a rádióstúdió, amit beterítettem földdel, így hallatszott a gyerekek lábdobogása, amint szaladgálnak, játszanak. Amikor behozattam a földet a stúdióba, mindenki bolondnak hitt.

- Ezek a hanghatások együttesen talán egyfajta zeneiséget eredményeztek.

- Igen. Emellett apróbb részletek is felhangoztak, amelyeket a gyerekek improvizáltak mindenféle eszközökön, de a zeneiséget a gyerekhangok teremtették, amelyek keveredtek a játékok szólamaival.

- Személyes kíváncsiságom diktálja a kérdést: a Kossuth-díjas Ligeti György műveivel is foglalkozott?

- Az egyik művét színpadra állítottam. Nagyon jó barátok voltunk. Felkért egy librettó megírására, ami sajnos lustaságom miatt sosem készült el. De az is visszatartott, hogy Ligeti közismert akadékoskodó volt. Tartottam tőle, hogy sok időmet elvenné ez a munka. Végül a Le grand macabre című operáját vittük színre a rendezésemben. Ez igazán különleges előadás volt. Hihetetlenül mozgalmas, hatalmas sikert aratott. Emlékszem, az előadás végén a bolognai Teatro Comunale egyik tenoristája a nézőtér közepéről felkiabált: „Ezt megbosszuljuk!” Nyilván olyan valaki szólt, aki ragaszkodott a hagyományos előadásokhoz. Ettől függetlenül akkora volt a siker, hogy két hónapig minden este játszották.

- Ön eléggé népszerű Magyarországon is. Sokan emlékeznek még azokra az évekre, amikor a budapesti Olasz Kultúrintézetet vezette.

- Igen, lendületbe hoztam az intézményt. A Francia Intézet igazgatója egyszer büszkén említette, hogy francia forrásokból megduplázta az intézmény anyagi dotációját. Nem tudom, most hogyan működik az Olasz Intézet, de igazgatásom idején én megötszöröztem az anyagi bázist olasz, német és magyar forrásokból úgy, hogy igen erős együttműködést építettem ki csaknem valamennyi Budapesten működő külföldi kulturális intézménnyel. Azokban az években, amíg az Olasz Kultúrintézet igazgatója voltam, a Szegedi Tudományegyetemen is tanítottam, ahol létrehoztam az Olasz Kulturális Központot. Nem tudom, létezik-e még...Ezek az évek életem talán legszebb és legintenzívebb időszakát jelentik.

- Ezek az Intézet számára is gyümölcsöző évek voltak.

- Igen, szerencsésnek mondhatom magam, mert úgy teljesítettem jól ezt a megbízatást, hogy egyáltalán nem gondoltam ifjúságom szörnyű éveire.

- Azért nyilván nem volt egyszerű elszakadni az emlékektől...

- Azért nem okozott problémát, mert akikkel kapcsolatban álltam, akikkel dolgoztam, többnyire még nem is éltek 1956-ban. És rasszistákkal sem volt dolgom. Kivéve egy esküvő előtt álló lányt. Megkérdeztem, hol fognak lakni. Azt felelte, még nem tudja, de sietnie kell mielőbb venni egy lakást, mert anyukája figyelmeztette, hogy később már nem lesz eladó ingatlan, mivel a zsidók mindent felvásárolnak. De ez csak egy eset volt, magam sem vettem komolyan. Ahogy az olaszokat, úgy a magyarokat sem tekintem rasszistának. Már csak azért sem lehetnek a magyarok idegengyűlölők, mivel ebben a népben sokféle náció keveredik: szlovák, német, orosz és még ki tudja hányféle. Arról keveset tudok, hogy mi van otthon, de ha van is nyoma a fajgyűlöletnek, ez csak a múlt groteszk visszhangja.

- Ezek a megnyilvánulások azért valószínűleg érzékenyen érintik.

- Nos, volt része a családomnak az üldöztetésben. Édesanyámról legújabb filmemben, a Mesés idők ó-illatában mesélek. Szegény nagyon nehéz helyzetbe került, amikor apámat deportálták egy erdélyi bányába, ő meg ott maradt három gyerekkel. Szerencsére mindketten túlélték, de anyám onnantól élete végéig súlyos depresszióban szenvedett. Triesztben halt meg, élete utolsó hónapjait itt töltötte. Budapesten már nem volt más rokona, csak idős nagynénik, 90-95 évesek, akik nem bírták őt tovább ellátni. Most itt nyugszik a zsidótemetőben, ahol ikertestvérem is, és ahol magamnak is fenntartok egy helyet. Ez afféle zsidó hagyomány.

- A filmjéből kiderül, hogy hívő, de az nem, hogy rendszeres vallásgyakorló-e.

- Mondjuk úgy, hogy ezt eléggé lazán veszem.

- Tartja-e például a szombatot?

- Olykor. Nagyon sokat gondolkodtam a zsidó valláson. Húsz évvel ezelőtt Sulla fede (A hitről) címmel könyvet is írtam erről, magyarul nem jelent meg. Ebből készítettem legújabb filmemet, amely nemcsak a zsidóságról vall, hanem általában a hitről, vagyis egy olyan dologról, amiről nincsenek bizonyítékaink. Ahogy Simone Weil mondja, azt is lehet szeretni, ami nem létezik.

- Mikor érkezik új könyve vagy filmje?

- A következő könyvem egy ötszáz oldalas, kétkötetes mű, és már készülök az új filmemre is, amelyet egy korábbi elbeszélésemből, A fehér közök törvényéből írtam.

- Mit lehet tudni előre erről a történetről?

- Ahogy az eddigi utolsó két könyvem is, ez is erősen kísérleti jellegű. A sötétség birodalmába vezet, emberi és nem emberi történet a földöntúli világból. Bizonyos értelemben távoli rokonságban van az Isteni színjátékkal annyiban, hogy itt is elképzelt találkozásokról van szó. Nálam viszont a XX. század kiemelkedő személyiségeivel, legalábbis azokkal, akiket én alapvető fontosságúaknak tartok. Lenne más feladatom is: a Corriere della Sera című lapnak dolgozom, de mivel lusta vagyok, nem rendszeresen, csak akkor, ha fontos mondanivalóm akad.

- Mindabból, amiket felsorolt egyáltalán nem a lustaság derül ki. Például Friuliban is komoly munkát végzett.

- Jó húsz éve, hogy létrehoztam a Mittelfestet Friuliban. A nyitó eseményt, mint egy utcaszínházat, Claudio Magris Duna című könyve köré rendeztem. Eleinte még csak halvány elképzelésem volt arról, hogy úgy akarom használni a város utcáit, mint folyómedret. Abban biztos voltam, hogy a közönséget szeretném úgy látni, mint egy folyót. A színészek, akik a könyv részleteit felolvasták és a mintegy 2000 főnyi közönség is az utcákon hömpölygött. Valóban olyan látványt nyújtott, mint ahogyan egy folyó áramlik. Erről sajnos nincsenek felvételeink, mert minden próbán zuhogott az eső, csak a rendkívül jól sikerült előadás napján volt ragyogó napsütés.

- Az említett legutóbbi filmje, a Mesés idők ó-illata, milyen visszhangot keltett?

- A legutolsó két filmemben én is megszólalok, mint narrátor. Ez meglepte a közönséget és a kritikusokat is. Nem számítottak ilyen hétköznapi, nem kimunkált színészi hangra. Ez azonban a hitelesség miatt volt szükséges. Így nyolcvan felé közeledve olykor azon kapom magam, hogy olyan régi dalokat dúdolok, amelyeket gyerekkoromból ismerek. Egyik nap például eszembe jutott a Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs. Ilyenkor elkezdem magamban lefordítani a szöveget olaszra, és ha nem sikerül azonnal, addig maradok ott, és tornáztatom a memóriámat, míg meg nem találom a megfelelő kifejezéseket.