Hát bizony nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan szerettük volna, ha egyáltalán szerettünk volna valamit. Egy politikai műsor ismétlésében még az ankarai orosz nagykövet meggyilkolásáról beszélnek, s ezzel egyidőben éppen embereket gázolnak halálra egy berlini karácsonyi vásárban. Most már nyilvánvaló, hogy a dolgokért nem lehet csak a belga vagy francia titkosszolgálatot hibáztatni, itt az egész kontinens biztonságáról van szó. Persze, mentegethetjük magunkat azzal, hogy korábban is történtek ilyen szörnyű akciók – gondoljunk csak a Pan Am légijáratára, amelyet Skócia fölött robbantottak fel líbiai terroristák, vagy az északír válságra, ám mértékében és súlyában az elmúlt évek eseményei mégiscsak korábban nem tapasztalt bizonytalansággal töltik el az európai embereket.
Sokan már most háborúról beszélnek, mások arról, hogy megszálltak bennünket az idegenek, megint más szakértők szerint a kultúrák különbségéről van csak szó. A gond nem a migránsokkal van, hanem azokkal, akik – tudtukkal vagy sem –, egy terrorista hálózat tagjai, gyakorlatilag azt csinálnak, amit a vezetőik és irányítóik akarnak. Fegyverük van, kiképezték őket, könnyedén kijátsszák a rendőrök és a titkosszolgálat állítólag jól felkészült munkatársait. Új módszerek jönnek, most nem a robbantás és az eltérítés, hanem a tömeges gázolás. Az elkövető egy jól kiképzett, hivatásos gyilkos volt, mi pedig csak követjük a cselekményeket. És holnap mi jön? Mert ez a kérdés.
Hogyan tovább? Mert ez a kérdés. Brüsszelben a tagállamok vezetői halogatják a döntést, Orbán sem mert kemény lenni, hiába is lett volna, egyébként. Nem lehet úgy élni, hogy nem bízhatunk a kormányunkban, nem bízhatunk az úgynevezett európai egységben. Kiben és miben bízhatunk? Most nem az a kérdés, hogy mi, magyarok, meg a visegrádiak mit akarunk, a kérdés az, hogy a nagy európai országok vezetői látnak-e megoldást. De azt látjuk, hogy fogalmuk sincs a jövőről, halogatják a döntést. Ráadásul ott a Brexit, amit sem lenyelni, sem kiköpni nem tudunk, de a britek sem biztosak abban, hogy jó-e ez nekik vagy sem.
Azt most már világosan látni, hogy a felelősséget – finoman fogalmazva – senki sem vállalja, és ez az alapvető gondom. Németországban a vezetők demagógiába menekülnek, a városok épületeit nemzeti színekbe öltöztetik, nem akarunk engedni a gyűlöletnek, az államfő meglátogatja a sérülteket... Szóval a szokásos forgatókönyv. Úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna, hiszen a karácsonyi vásár az év nagy bevétele, az életnek tehát mennie kell tovább. Mindig így teszünk, amíg csak nem történik megint valami. Aztán újra a homokba dugjuk a fejünket. És lehet, hogy egy ideig megint csend van, de az ellentétek állandóak, a feszültség továbbra is a levegőben vibrál.
A magyar kormányzat pedig kettős játékot játszik. Egyrészt a veszéllyel fenyeget, ez a szokásos „mindenki összefog ellenünk” ideológia, amivel választásokat lehet nyerni, másrészt ott a „Magyarország biztonságban van” teória. Szóval a kérdés: kinek és minek higgyünk?
