Ahol a gondolkodás, ott lakik a lelkiismeret is: nem a lábban vagy kézben, hanem a fejben. A nagy tömeg tétlen és vak, mint a test volna fej nélkül; megy, amerre viszik; neki nincsenek problémái a fizikai megélhetés problémáján kívül. A Kor lelkét az írástudókban kell keresni. Ők mozgatják a „század lépteit”; hatalmuk egyre nagyobb e papiroskorban. A modern újságírás mindjobban fölmenti a tömeget a gondolkozástól, kész gondolatokat szállítva neki, hogy beteljesedjen a munkafelosztás, amely differenciáltabb szervezetekben mind tökéletesebb. Ami a gondolkozásra, ugyanaz vonatkozik az érzésre is, és a tömegek lelki életének minden más „kollektív funkciójára”: mindezekért egyre kizárólagosabban az írástudók felelősek.
Az idézet Babitstól való, mégpedig Julian Benda: Az írástudók árulása című művéhez írt tanulmányában. Tegyük hozzá: a múlt század harmincas éveiben. És akkor ugorjunk egy kicsit az időben, de maradjunk még a múlt században, annak is utolsó évtizedében, precízen 1990-ben. És hozzunk még egy idézetet abból az írásból, amely itt alant olvasható – köszönet érte Sándor Györgynek, akit viszont a karácsonyi Szép Szó zárófejezeteként talál meg az olvasó – és ugyancsak a szóról, az írástudók felelősségéről szól, illetve arról: akarunk-e egyáltalán szót érteni egymással. Ezt írja Jelenits: Az 1990-es év legfájdalmasabb tapasztalat az volt számomra, hogy ebben a válságos és gyönyörű történelmi fordulóban, amelynek részesei vagyunk, oly sok visszaélés történik a szóval. Pedig most elsősorban nem pénzre, versenyképes termelőeszközökre volna szükségünk, hanem szóértésre, szókimondásra, de olyanra, amelyet Illés Gyula 1938-ban illedelmes szókimondásnak nevezett.
Illedelmes szókimondás. Hm. Ebben az évszázadban? 2016 Magyarországán? Talán már maga a szóösszetétel sem érthető, de még külön-külön se nagyon. Mára eltűnt az illedelmesség és elillant a szókimondás is. Az írástudók manapság még csak nem is árulók, mert ahhoz hogy árulókká váljanak, előbb fel kellene esküdniük valamire. Például egy elvre, egy hitre, egy valóságos mozgalomra. De itt már az indulásnál sincs hit, nincs elv, és mert nincs, így felelősség sincs. Létezés van, valakihez igazodás – leginkább az aktuális hatalomhoz, a pénzhez, a biztosnak hitt megélhetéshez. Azt is mondhatnánk: színtiszta anakronizmus az írástudók felelősségéről és ily módon árulásáról beszélni.
Mi most mégis erre teszünk kísérletet, vállalva a történelmietlen szerepet; mert hát valakinek mégis csak szólnia kell. Szólni kell, hogy merre megyünk, hogyan hagyunk magunk mögött mindent, ami szóértést, vitát, igazi gondolatokat, tiszteletet, horribile dictu megértést jelent.
Mit is mond Jelenits, huszonöt évvel ezelőtt? Azt írja: „a sajtó, a rádió, a televízió alig szabadult a diktatúra hazugságaitól, máris elönti a demagógia.” Istenem, mily szép és romantikus; akkoriban még csak a demagógia öntötte el. Mára a szinte teljes egyoldalúság, a hazugság. A XXI. század második évtizedére, amikorra pedig már rutinos demokratáknak kellene lennünk, már a függetlenség látszata is eltűnt.
Hová megyünk? Van-e megállás, kiszállás? Vagy csak egyre lejjebb lejjebb visz az út? Hihetjük-e, hogy az az élmény, ami a diktatúra hazugságaitól való megszabadulás jelentett, visszatér a magyar társadalomba. Hihetjük-e, hogy az írástudók ráébrednek árulásukra, és megfogalmazva saját felelősségüket arról írnak, arról beszélnek, amit valójában látnak, tapasztalnak?
A Népszava, már csak a hagyományai okán is, minden esztendő karácsonyán igyekszik összegyűjteni azt a szerzői kört, amely bizton megfogalmazza a maga felelősségét, illetve igyekszik - olvasóin keresztül – megmutatni: ahol a gondolkodás, ott lakik a lelkiismeret is. És a lelkiismeret azt diktálja, hogy végképp elérkezett a szókimondás ideje. Hogy itt valahogy nincsenek rendben a dolgok, és ahhoz hogy rendben legyenek, le kell számolni az árulással. Vigyázat: nem az árulókkal. Őket, ha majd tényleg képesek leszünk erre a szókimondásra, úgyis kiveti magából a társadalom.
2016 karácsonyán nem akartunk mást, mint szerzőinken keresztül üzenni. Üzenni, hogy van dolgunk.
