Döbbenten dörzsöltem a szemem, amikor hajnaltájt már látszott, hogy Nagy-Britannia nem kér az Európai Unióból. Valószínűleg ilyen idő tájt David Cameron is ezt tette – ő öltönyben, én pizsamában. Donald Trump győzelméről is hajnalban értesültem, ami Hillary Clintont annyira sokkolta, hogy eltűnt a sajtó szeme elől. Engem, legalábbis ez ügyben, senki sem keresett, de én sem tudtam továbbaludni. Mindkét esemény előtt a mérvadó sajtó java része a történtek ellenkezőjéről próbálta meggyőzni a közvéleményt, szinte kórusban óvták az Egyesült Királyságot a kilépéstől, az Egyesült Államokat Trumptól – a végét tudjuk. Ennyit a 400 éves fűről, az amerikai álomról, no meg a megkaparítandó média súlyáról.
Iszonyú mennyiségű megfejtés kering különböző terjedelmű és mélységű dolgozatok formájában. Vannak, amelyek történelmi párhuzamokat keresnek, az írástudók, az értelmiség felelősségét, a politikai osztály elhasználódását ecsetelik, s akadnak, akik dühösen a bunkók térnyerésére fogják, ami történt és valamilyen szinten még történni fog a világ több szegletében. Sokan trendfordulóról beszélnek, amely a liberális demokrácia törékenységéről, veszélyeiről szól, az elitellenesség vegyül az idegenellenességgel, a bizonytalanság szorongása a vezérkultusz erődösével. Joan C. Williams, amerikai jogászprofesszor meglepő tétele szerint „a fehér munkások utálják az értelmiséget, az igazán gazdagokra viszont felnéznek”. Szerinte a diplomásokkal szembeni ellenszenvüket erősíti, hogy munkájuk során ők a feletteseik, míg az igazán gazdagokkal szinte egyáltalán nem érintkeznek. Francba tehát a megszokott sémákkal, tabukkal, kiváltságokkal, ahogy a piac túlhatalmával, az állam önkéntes háttérbe húzódásával, a polgár autonómiatörekvéseivel is. Az a centrális erőtér, amelyet Orbán Viktor 2009-ben Kötcsén felfestett, egyre nagyobb köröket fog be, a szabad világ mumusából lassacskán Európa vezénylő tábornoka válik.
Tulajdonképpen a tanácstalanság pörget fel olyan vitákat, amelyek kvázi a buta népet vádolják azért, mert mindez megtörténhet, az ostoba, tájékozatlan sokaság hagyja magát megvezetni, bedől minden populista trükknek, hajlandó régről ismert méregkeverőknek hinni, hagymázas elméleteket felmelegíteni. A politika feltörekvő alkimistái ezekből a hozzávalókból készítik fogyasztásra ajánlott menüiket, talán csak az adagolásban van különbség, hogy hol, melyik nemzet mit preferál, avagy mitől ugrik még hátra. Egy kis önkény, autokrácia nem a világ, arról pedig megoszlanak a vélemények, hogy mekkora a távolság a diktatúrától – különben is mindegy, ha erre a választókorú népesség zöme tojik, s mire szisszenne, pisszenni sem mer. A picsogó értelmiség – figyelem, új divatszó – nyalogatja sebeit, ők mind a régi rend levitézlett katonái, akik miközben folyton a Földért aggódnak, a nemzethalált segítik elő. Nem csak az kaphat hamar stigmát, aki ellenszegül, már a kétkedés, némi finnyásság is gyanút kelthet. A közpolitikában pislákoló ellenerők külön-külön harcolnak megkerülhetetlenségükért, egy-egy szárnyaszegett együttműködés azonnal kínos afférokhoz vezet. Még védekezésük is szeparált. Ritkán jutnak a közember közelébe, dadogják nyelvüket. Annak az egyszerű igazságnak jobbára képtelenek érvényt szerezni, hogy üzenni a postával szokás, helyben, szemtől-szemben kell megvívni a csatákat, vagy éppen megmutatni magukat. Erre már se pénz, se ember, se infrastruktúra, média-foszlányokba kapaszkodni, Egyenes beszéd-be járni, púder a ragyás arcon.
Mégis mindenki a politikai kommunikáció szentsége előtt hajol meg, rendkívüli teljesítménynek tudva be azt, hogy a kormányzati kampányok képesek folyamatosan csúcs közelben tartani Orbánékat. Népes feltétlen hívőik tábora, ez a tábor soha, semmiben sem hajlandó csalatkozni, de sokan vannak azok is, akik a jó ütemben adagolt kedvezményeknek tapsolnak, figyelmen kívül hagyva azt, amibe ez kerül. Ugyanakkor felmérések cáfolják a sztereotípiát, ugyanis a számok arról vallanak, hogy a középosztály nagyvárosokban lakó, felső és értelmiségi harmada gondolja leginkább úgy, hogy jó irányban mennek a dolgok. Tehát nem egészen igaz, hogy csak a tanulatlan emberek szeretik, ha megvédik őket multiktól, háttérhatalmaktól, Brüsszeltől, migránstól, az ugrásszerűen növekvő egyenlőtlenségtől, garázda szomszédtól - akár önmaguktól is. A társadalom alsóbb rétegeiben ugyanakkor szeretnek hinni valamiben, például abban, hogy náluk is van tudatlanabb, kiszolgáltatottabb, akit megvethetnek, netán megalázhatnak – nem összefüggéseket, mindössze kapaszkodót keresnek. Önbizalom-erősítést. Mégsem pusztán ez a könnyen manipulálható gyülekezet az, amire a nemzeti együttműködés rendszere épül.
A megtévesztő szónoklatok, egymásnak ellentmondó ígéretek, a nemzeti tőke oligarchikus és szinte akadálytalan fölépítése, az ellenállás legapróbb gócainak szisztematikus kiiktatása és a nagyotmondás kultúrája másokat is megigéz. Lehet, hogy nem csodavárók, csupán a régről kiosztott lapokat akarják levegőbe dobni és új kártyát kérni. Mert míg ott fent egyre fényesebb a bacchanália, a középosztály jövedelmi viszonyai évek óta romlanak. Nem beszélhetünk összeomlásról, inkább stagnálásról, amelyet azonban sokan lecsúszásnak éreznek, már csak azért is, mert nehezebb feltételekkel tudják fenntartani életszínvonalukat, s gyerekeik jövőjét is veszélyeztetve érzik. A feszültségekre adandó, korábban elfogadott politikai válaszok egyre kevésbé elégítik ki őket, torkig vannak a „fene nagy demokráciával”, ha közben komfortjuk, jólétük forog kockán. Egyszerű szavakból, kategóriákból értenek, lelki szemük előtt nincsenek fékek és ellensúlyok, éljenzik a befelé forduló politikát, s elviselnek némi tekintélyelvűséget is, ha cserébe rend, biztonságérzet jár. Az alsóbb régiókban termékeny talajra hullnak mindezek durvább változatai is, működőképes a nacionalizmus, a kisebbségek elleni hangulatkeltés, ismét régi fényükben ragyognak szőnyeg alá söpört előítéletek. A felkapaszkodás reménye egyre nagyobb tömegeket radikalizál, különösen a feltörekvő Kelet-közép Európában, ahol a rendszerváltás kori vágyak a csalódottság ködébe vesznek. A múltbéli párhuzamokra figyelmeztetők, az egykori katasztrófák átélői hiába próbálják a traumákat testközelbe hozni, a történelem-könyveket igény szerint szabják-varrják, az ismeretek egyre hézagosabbak – könnyen válnak frissnek álcázott válaszokká régi reflexek.
A sokáig a társadalom csúcsán berendezkedő, gőgös értelmiség sértődötten vagy rezignáltan veszi tudomásul trónfosztását, folyamatosan szűkül, gettósodik az adását vevők köre, kiürül, vagy mint a tű a lemezen, elakad, ismétlődik mondanivalója, ugyanakkor a számára kedves politikai alakzatok sorra csődöt jelentenek, már csak azért is, mert eddig belőle éltek. Elkeseredettség, tehetetlenség, önostorozás keveredik az egymás elleni csatározásokkal – mindez biztos recept az eljelentéktelenedésre. Közben pedig a politikai banditizmus sikeresen kapaszkodik össze a politikai innovációval, a „mindent lehet” terjedő licence nem okoz különösebb zárlatot, bent tehetetlenség, a külvilág pedig mással van elfoglalva. A változásra, ha elnagyoltan, fokozódó, rémisztő rohamokkal is, de koherens vízióval éppen a magyar miniszterelnök érzett rá idejekorán. A Politico szerint ő az év embere Európában, róla áradozik az új amerikai adminisztráció szürke eminenciása, mintha másfelé vinne a fősodor, mint ahol az EU vezetői ülnek. Kisebb tapasz fedi ugyan az unió kiütéseit Ausztriában, de sót hintett a nyílt sebbe az olasz referendum.
Nem akármilyen ledorongolást kapott Almási Miklós 168 óra-beli cikke, amelyet sokan úgy értelmeztek, hogy a népet hibáztatja azért, mert „szűkagyúságával”, a demokrácia és az internet segítségével leveri a „progressziót”, a „haladást”. A Kettős mérce blog szerzője szerint a tudósban fel sem merül a gondolat, hogy mit tud az a progresszió, amit így le tudnak verni. Csakhogy a változást megalapozó tendenciák, s az ezekre adott tökéletlen, vagy felhőjáró elméletek, valamint az információs forradalom megannyi vadhajtása valóban létrehozott egy olyan terméket, amellyel egyelőre csak a populizmus valamely formáját használó, autokrata politikusok tudnak mit kezdeni. Hogy hosszú távon mire jutnak vele, nehéz megmondani. A mainstream határozatlan, egyesek Venezuelával rémisztgetnek, mások Szingapúrral csábítanak – a sok esetben készakarva lebutított, kiábrándult tömeg szeme előtt azonban aligha ezek a példák lebegnek. Az illiberális és antiglobalista pártok megerősödéséért a liberálisok a populista demagógiának bedőlő tudatlan népet hibáztatják – írja John Gray, angol filozófus -, és hovatovább azon morfondíroznak, hogyan lehetne a szavazati jog korlátozásával megvédeni a demokráciát a néptől – ahelyett, hogy megpróbálnák megérteni a szavazókat.
Gray szerint kényelmes, ám téves magyarázat a populista nacionalista pártok előretörését az átlagember tudatlanságával, dühével, avagy a liberális értékekkel szembeni ellenérzésekkel magyarázni. A szerző felhívja a figyelmet egy másik fontos változásra, az egyetemes normákba vetett hit hanyatlására. A normatív liberalizmus az emberi jogok egyetemességének gondolatára épül. Az alapvető emberi jogok azonban Gray szerint nem egyetemesek, a tapasztalat azt mutatja, hogy a nyugati kultúráktól eltérő hagyományokkal rendelkező népek korántsem lelkesednek annyira az egyéni szabadságjogokért, mint azt a liberálisok szeretnék. Gray úgy véli, hogy a demokrácia és az emberi jogok exportálására tett kísérletek ezért vallottak csúfos kudarcot és okoztak felfordulást a Közel-Keleten. „Gazdasági értelemben a posztliberális állam szakít azzal a felfogással, miszerint a kormányzat elsődleges célja a globalizáció elősegítése. A kormányok sorsa azon múlik, mennyiben képesek jólétet biztosítani és kordában tartani a globalizáció mellékhatásait” – írja a filozófus. Mindebből pedig az következik, hogy a liberálisoknak akkor van esélyük felvenni a kesztyűt jobb- és baloldali kihívóikkal, ha belátják, hogy a globalizáció káros hatásait – mindenekelőtt az egyenlőtlenség növekedését – aktív kormányzati szerepvállalással kell enyhíteni. Ha ezt nem ismerik fel és egyúttal nem mondanak le a liberális demokrácia exportjának utópiájáról, akkor a liberális gondolat az egyetemeken és a civil szervezetek körében esetleg megőrizheti népszerűségét – de politikai jelentősége elvész – inti olvasóit Gray a New Statesman-ban. Egy másik értelmiségnek szóló intés Daniel McCarthyé, aki azt fejtegeti, hogy a liberális demokrácia, amely a kommunizmus bukása után diadalra jutott, nem a régi menedzser-kapitalizmus volt, hanem az új osztály uralta kapitalizmus, amely értelmiségi ismereteivel tudott hatalomra jutni.
A Trump jelenséggel az új osztály elleni lázadás tört be a politikába, és ennek akár az is lehet az eredménye, hogy a menedzser-osztály visszaveszi a hatalmat. Aki mindezen folyamatokat szemenszedett becsapásra, csalásra redukálja és csupán ügyes fortéllyal magyarázza, alaposan téved, még akkor is, ha jogos az aggodalom, különösen ezen primitív és mohó trükkökkel találkozva. A realitás szerves része egy ismerethiányos, felszínes benyomásokra, hatásos és leegyszerűsített információkból „okosságokat” leszűrő, könnyen manipulálható társadalom, amelyre korunkban zuhatagként ömlenek a hírek és az álhírek. A tömegek gyorsan és mindennel megkörnyékezhetők, alávaló gazságokkal is meg lehet őket etetni, olyanokkal, melyektől mások hányingert kapnak. Elképzelhető, hogy egyik-másik hír közülük kipukkad, de érkezik utána rögtön a következő, ami már célt ér. A politikailag korrekt detronizálásával szinte egy időben ismerkedhetünk meg az „igazságon, tényeken túli” politizálással, amely nyilván a kiszélesedett nyilvánosság szükségszerű velejárója – a sánta kutyát egyre nehezebb utolérni.
Az, hogy a Google, meg a Facebook hadjáratot hirdetett a hamis hírek, a szervezettnek tűnő dezorientálás ellen, igazolja az álhírek, a tendenciózus manipuláció ragályos terjedését, a mentális fertőzésen túl meggondolatlan döntések, tettek veszélyét. Tény, hogy az interneten terjedő álinformációk és összeesküvés-elméletek hovatovább a demokratikus politikát aknásítják el, gátolnak mindenféle érdemi párbeszédet. Az amerikai techguru, Ben Jonhson mindazonáltal óva int attól, hogy szakértőkre vagy algoritmusokra bízzuk az álhírek kiszűrését. A demokráciát szerinte nem lehet cenzorokkal őriztetni, különben is – a Facebook nem igazán motivált a szűrésben, hiszen a koholmányok, vakhírek forgalmat és reklámbevételt generálnak a közösségi oldalnak és az álhírek gyártóinak egyaránt. Jonhson szerint mindebből az következik, hogy a demokratikus nyilvánosság csak akkor tartható fenn, ha az állampolgárok veszik a fáradságot, és megpróbálják megkülönbözteti a pletykákat a tényektől. „Ha lustaságból meg akarjuk spórolni ezt a fáradságot, és inkább rábízzuk Zuckerbergre, akkor olyan hatalommal ruházzuk fel, amilyenről a diktátorok szoktak álmodozni. Aligha lehet demokratikus az a nyilvánosság, amelyet teljhatalmú őrök vigyáznak” – figyelmeztet a szerző.
Nem igaz, hogy az információözön hullámain csupa agymosott, tanulatlan, könnyen fanatizálható bunkó bukdácsol, hajótöröttek lehetnek a szorgalmasan klikkelő politikai közösség azon tagjai is, akik a maguk által válogatott, Önök kérték! típusú tájékozódás hívei, a véleménygettók sem juttatnak igazán közel sem a valósághoz, sem a toleranciához. Jellemző a minap Orbán Viktor egyszerű étkezési kultúráját istenítő és azokat szapuló klikkelések magas száma. „Szeretem, hogy Miniszterelnökünk be tud ülni egy lakótelepi étterembe, holott megtehetné, hogy csak osztályon felüli helyeken étkezzen. Számomra ez nagyon szimpatikus, emberi, tiszteletre méltó megnyilvánulás” – áradozik egy rajongó. Nyilván ezekért a hálatelt sorokért jelent meg Orbán Facebook-oldalán a fotó a debreceni Lakókép csárdában elköltött pörkölt-ebédről, amelyet a kormányfő pontosan úgy fogyasztott el, mint éhesen bárki – egyik kezében villa, másikban uborka, nyakában kendő, nehogy leegye magát. Onnan robogott tovább a nép egyszerű gyermekének húsz autóból álló konvoja. A másik hír szerint a miniszterelnök várbeli rezidenciájára 362 millió forintért rendeltek függönyt, kárpitot. Erre azonban alig klikkeltek.
