A közelmúltban a miniszterelnök egyik beszédében „fényes jövőt” jósolt hazánknak, mondván, ennek jelei már a következő években észlelhetők lesznek. Bevallom, egy pillanatig egészen feldobódtam. Ha korom miatt ezt a „Kánaánt” nem is élem meg, de gyermekeim és szép számú unokáim már biztosan részesülnek áldásaiból. Mint a közélet iránt az átlagosnál nagyobb érdeklődést mutató értelmiségi – aki gondolatait, nemcsak szűk családi és baráti körben ismerteti, nehogy az „illetékesek” fülébe jussanak – nyilvánvalóan elgondolkodtam, hogy melyek a jelei, biztosítékai, előfeltételei annak, hogy ezt a „fényes jövőt” elérjük. Eltekintek attól, hogy a múltban szép számmal voltak pártok, kormányok, amelyek -különösen a közelgő választások előtt - káprázatos jövőt ígértek a népnek, amiből az égvilágon semmi sem valósult meg.
Elöljáróban megemlítem, hogy - minden negatív vélemény ellenére - én magunkat, a magyar népet szorgalmas, hazáját szerető népnek tartom, mely - rendszertől függetlenül - kiváló, világhíres alkotókkal dicsekedhet. Az, hogy ezeket a művészeket, tudósokat mennyire támogattuk, vagy – amint a diktatúrákban – kiüldöztük, néhány esetben meg is semmisítettük, azzal bizony nem „dicsekedhetünk”, holott ezért valamilyen formában mi is felelősek vagyunk.
Bocsi Eszter: Tranzit Zóna
Figyelembe véve a jelenlegi politikai, társadalmi helyzetet, a teljesség igénye nélkül tekintsük át, mi szükséges ahhoz, hogy a közel- és távoli jövőnket ne csak a kormányzó politikusok lássák „fényesnek”, hanem az ország népe is.
1. Talán a legfontosabb a demokrácia alapelemeinek betartása, függetlenül attól, hogy a kormányzó párt milyen többséggel rendelkezik. A Teremtő mentsen meg bennünket az „egypárt” rendszertől, ennek ártalmas jellegzetességeit az idősebbek jól ismerik. Rossz esetben ettől valójában nem túlságosan távol eső az a koalíció, ahol a kisebbik párt a lényegesen erősebbtől félve kritikát sohasem gyakorol, ehelyett szolgai módon követi szövetségese iránymutatását. Ismerjük, a több csaknem hasonló erősségű pártból álló kormánykoalíció nehézségeit, de azt is, hogy ebben az esetben nehezebb visszaélni a hatalommal.
Be kell vallanunk, hogy sajátságos ország lettünk. Ma már minden, az átlagosnál fontosabb(?) kérdésben lesik, várják a miniszterelnök nézetét, és ha ez „kitudódik”, annak megfelelően dönt az illetékes hatóság. El tudja azt valaki képzelni, hogy a nyugati demokráciák is így működnének? Hogy Merkel kancellár vagy Theresa May angol miniszterelnök mondaná ki a döntő szót az egyes sport-szövetségek elnökének leváltásáról és kinevezéséről? Ha már előkerült a sport, itt bizony a különlegességek tömege áraszt el bennünket. Annak természetesen minden sportszerető honfitársunk örül, ha a kormányfő szereti a sportot, s feltűnően rajong a nagy múlttal, de szomorú jelennel dicsekvő labdarúgásért. Aligha örvendeznek viszont, ha realizálják, hogy a stadionok, a sport akadémiák nem a sportegyesület tőkéjéből, bevételéből, hanem mindnyájunk pénzéből, másra is fordítható százmilliárdokból jöttek létre. Örvendetes, hogy három éves jogi huzavona után a TAO pénzek már közpénznek tekinthetők, minden következményével együtt.
Nemcsak arra van szükség, hogy a kormányfő a hétfői parlamenti ülésen elhangzó kérdésekre szellemesen válaszoljon, vagy kitérjen a válasz elől, hanem hogy érdemben reagáljon a felvetésre. Ha történetesen erre vonatkozóan nincsenek ismeretei, akkor tájékozódás után a következő ülésen térjen vissza rá. Az viszont elfogadhatatlan, ha a kényesebb kérdésekre támadóan válaszol. A kormányfő különleges karakteréből fakadnak a gyakori dacválaszok, erre jó példa a szülőfaluja közelében épülő kisvasút hosszával kapcsolatos vita: „ha túl hosszúnak találják a jelenlegit, akkor még hosszabbra építjük, ha azt is, akkor tovább egészen a határig". Hű embereit érintő igaznak talált vádakra is keményen reagál: „csak azért is” megvédi őket.
2. A „fényes jövő” megteremtését rendkívüli módon akadályozhatja, hogy a különböző területek szakemberei, köztük az innovációra alkalmas mérnökök, kutatók közül számosan itt hagyták hazájukat. Félek attól, hogy túlnyomó részükre már nem számíthatunk, ami bizony aligha segíti előrelépésünket, függetlenül attól, hogy mennyire javítják itthon papíron a statisztikát. Sajnálatos módon a végzés előtt álló hallgatók nem jelentéktelen része, elsősorban a természet- és a műszaki tudományok területén, ma már nem azon elmélkedik, vitázik, hol találják meg a képzettségüknek, vágyaiknak legmegfelelőbb hazai állást, hanem melyik nyugati országban sikerül a legjobb munkahelyre szert tenni. (Azzal a sajátságos nyugati, főként angol módszerrel messzemenően nem értek egyet, és már évekkel ezelőtt szóvá tettem, hogy az oktatással foglalkozó angol tisztviselők már a hazai kiváló középiskolákban vadásszák a legjobbakat, és csábítják országukba. Nem gondolják, hogy a közülük kinőtt tehetségekre ennek a kis, feltörekvő országnak is égetően szükség van? Nyilvánvalóan jól tudják, hogy ők már nem térnek vissza hazájukba.) Őket, túlnyomó részüket már nem az mozgatja, mint szüleik generációjának egy részét, hogy a „diktatúrától függetlenül itthon kell maradnunk, a tanulmányutakról haza kell jönnünk, mert ezt kívánja az ország érdeke.” Arra sem számíthatunk, hogy a képzetlen és segélyekből élő munkaerő vándoroljon ki – javítva ezzel itthoni statisztikánkat – hiszen a migráció következtében a nyugatnak ilyen munkaerőben már jó ideig nem lesz hiánya. Hogy az itthon maradottak döntését befolyásoljuk, jelentősen emelnünk kell a fizetéseket. Ezzel kapcsolatban a napokban számos pozitív döntés született. Mindezt akkor is üdvözölnünk kell, ha ennek mértéke meglehetősen szerény, és a döntést némiképp motiválja a választás közelsége.
Hogy mennyire rossz és hibás volt az elmúlt 10-20(?) év politikája, mutatja, hogy a versenyképesség vonatkozásában hazánk helyezése folyamatosan romlik, ma már a 69. helyre zuhantunk vissza. Előttünk van a volt szocialista országok nagy része, Csehország például a 31. a rangsorban. Ebben a versenyképességi mutatóban minden: a társadalomra, a gazdaságra, a politikára vonatkozó mutató benne foglaltatik. Jómagam rendkívül szégyellem magam ezért a rossz helyezésért, már azért is, mert saját tudományterületünkön - a külföldi felmérések szerint – csoportommal alig hihető jó helyezést értünk el, köszönhetően a „keményen dolgozó” és nyugati tanulmányútjaikról mindig hazatérő munkatársaimnak.
Mindezek fényében szinte hihetetlen, hogy a kormány fényűző programok megvalósítására költ százmilliárdokat, gondolok itt egyebek között például a miniszterelnök Várba költözésére. Nem tudom elképzelni, hogy a kormány munkáját, a miniszterelnök parlamenti jelenlétét megkönnyítené, ha a kormányfő nem a „szomszéd” szobában, hanem egy másik kerületben székelne, aminek megközelítése még helikopterrel sem könnyű. Amint a HVG egyik decemberi számából kiderül, a miniszterelnöki rezidencián, hivatalon kívül a Várba költözik még több minisztérium és kormányhivatal, sőt Rogán Antal szaúdi barátja, Ghaith Pharaon is, ha addig valahol börtönbe nem csukják. Arról nem esik szó, hogy a kiköltözésre ítélt intézmények – köztük számos akadémiai intézet – számára hol találnak helyet és ez mibe kerül. A kormány nem ezzel és más hasonló átgondolatlan luxus költekezésekkel, írhatja be nevét pozitív előjellel hazánk történelemkönyvébe, hanem önzetlen intézkedésével, az ország lakosságának jólétét szolgáló politizálásával. Jó lenne, ha a kormány megmagyarázná, hogy miért van szükség ezekre a drámai változtatásokra, mennyibe kerül az egész program megvalósítása. Hazánk jelenlegi helyzetében nem lenne fontosabb és előrevivőbb, ha ennek a hatalmas összegnek egy részét a sok millió magyar életkörülményeinek javítására, az oktatásra, egészségügyre, a hazai ipar megteremtésére, modernizációjára fordítanák? Ha a külföldi munkavállalást tervező fiatalok érzékelnék az alapvető változást, hinnének a „fényes jövőben ” részt vennének a tervek megvalósításában?
3. Mindezek elérésének előfeltétele az eddigieknél önzetlenebb, demokratikusabb politizálás. Az tűrhetetlen, hogy korrupt tisztviselők azért tarthatják meg jól fizetett állásukat, mert a kormányfő kiválasztott emberei, vagy csak dacból, erőfitogtatásból, mert az ellenzék követeli eltávolításukat, Ha csak fele igaz annak, amivel vádolják őket, a nyugati demokráciákban már régen rács mögött ülnének. Ilyen esetekben az ember elveszíti józan eszét. Nem tudom felfogni, hogy a Fidesz koalíciós partnere, a KDNP és az Orbán Viktorhoz közelálló értelmiség miért nem tanácsolja a miniszterelnöknek, hogy mindebből az égvilágon semmi haszna nem származik, kára annál több. Miért nem tanulnak a leváltott köztársasági elnök történetéből, az általa okozott óriási presztízsveszteségből? Az, hogy mindezek egyelőre nem érzékelhetők a Fidesz népszerűségi mutatóiban, sok más egyéb tényezőre vezethető vissza. Az emberek azonban nem felejtenek, és nem lehet tudni, hogy mikor és hogyan fejezik ki nemtetszésüket.
Talán a Karácsony felnyitja a kormányfő szemét és a következő időszakban „visszatér régi önmagához” (Népszabadság, 2006, június 6), és demokratikusabban, igazságosabban, emberibb módon kormányozza az országot a fényes jövő felé. Így legyen.
(A szerző akadémikus, a Nemzeti kör tagja)
