Képmutatás volna, ha a magyar parlament vitastílusát más országokéval, más demokráciák gyakorlatával hasonlítanánk össze. Egyrészt a hagyományaink sem egyformák azoknak az országoknak a hagyományaival, hol évszázadok óta a politikusoknak a "vérében van" a tisztelet a más világnézetűek álláspontja iránt. Másrészt amúgy igazán nem ismerjük minden törvényhozás gyakorlatát ahhoz, hogy igazságosan ítélkezzünk, így elmarasztalnánk magunkat olyan ügyekben is, amelyekben nem kellene.
De ha igyekszünk is viszonylag tartani magunkat a tárgyilagossághoz, akkor sem túlzás megkockáztatni: a magyar képviselők és a velük polemizáló miniszterek Európának az egyik legdurvább hangulatú törvényhozásában vitatkoznak. Persze nem mellőzhetjük azt a tényt, hogy a demokráciához hozzátartoznak a szó legnemesebb értelmében is a szókimondó összecsapások, mert nemzetek sorsát eldöntő kérésekről kell határozni. A kormányon lévők felhatalmazása négy évre szól, s noha több ciklusra meg is hosszabbítható, a kabinetek mindig az "időtlen" hatalomban reménykednek; az ellenzéknek pedig mindössze az marad, hogy ott igyekezzék belekötni a hibákba, ahol fogást remél. Persze ebben a "harcban" az udvariasság és a kulturáltság mindenképpen aranyszabály volna, már amennyire mód és alkalom van rá.
Még a kormánytévék híradói is - noha többnyire tömörítve közvetítik az üléseket -, a hangulat egészéről lényegében számot adnak. De aki egyáltalán követi az eseményeket, azt látja, hogy a legtöbbször szélsőséges, időnként akár "gyilkos" hangulat uralkodik a patkóban. Kivált az úgynevezett azonnali kérdések és válaszok órájában, amikor a kormányfő sem kerülheti el, hogy bizonyos időnként személyesen válaszoljon az ellenzék nem éppen tapintatosan feltett kérdéseire is. Orbán Viktor felelget ugyan, de minden szava azt tükrözi: rengeteg teendőm közepette örüljetek, hogy egyáltalán szóra méltatlak benneteket. Már a terembe lépésekor zilált a külseje, a jegyzeteit idegesen rendezgeti, még meg sem szólalt, de máris morcos az arca, úgy várja a kérdéseket, és persze durcásak a válaszai is. Sok mindent mondhatnánk, de hogy fejlett volna a humorérzéke, azt a legkevésbé sem. Villámlik a tekintete, már a modora is sértő a kérdezőre nézve.
A politika komoly dolog, bizonyos ügyekben elkerülhetetlenek a nézetek ütközései is, de a parlamenti padsorokban tapasztalható durva beszólások pontos képet adnak az országos hangulatról, a demokratikus közszellemről is. Ebben a helyzetben mit várhat el a polgár a mindenható hatóságoktól, amikor egy-egy részletkérdésben rendelkezést adnak ki, vagy amikor új törvényjavaslatot fogalmaznak? És ha "durcás" lehet a miniszterelnök az ellenzékével szemben, ugyanezt megengedheti magának az egész frakciója, a Fidesz-KDNP valamennyi képviselője is. Érdekes módon, a kormánypártok mindig rátalálnak arra a személyre, aki a legagresszívebben tud reagálni a szópárbajokban. És rendszerint ezek a képviselők éppen a kereszténydemokrata padsorokból kerülnek ki, ahol amúgy is szélsőséges az elkötelezettség, a világnézeti kötöttségek miatt.
A gúnyos fölényt sokáig főként Semjén Zsolt képviselte, aki közvetlenül a miniszterelnök mellett ülve valósággal csüng a szavain, rajongó szemekkel buzgón bólogat a kormányfő mondataira, kivált a nagyon indulatos megjegyzéseire. És most ott az ifjú Hollik István, Semjén legjobb tanítványa, aki igencsak nagy szorgalommal sajátította el a kötelezően követendő modort.
De ne legyünk egyoldalúak. Az ingerült, sértődött kormánypárti válaszok szinte minden esetben az elfogult kérdésekre adott riposztok. Az ellenzék pártjai, amelyek mai meglehetősen zilált állapotukban is már a 2018-as választásokat követő kormányzásra készülnek, nem kevésbé "tapintatosan" fogalmaznak. Egyrészt nem hunyhatnak szemet azok felett az igazságtalanságok felett, amelyek naponta pokollá teszik az emberek hétköznapjait, megkeserítik az életüket. Szóvá kell tenniük az országban tapasztalható rikoltó szociális feszültségeket, azt a megannyi igazságtalanságot, ami tűrhetetlenné teszi a közállapotokat. A világon mindenütt ez az oppozíció kötelessége, ha nem tenné, alkalmatlan volna demokratikus hivatására.
És akkor most itt a legújabb cifraság, amely mindössze néhány napja hatolt el a tudatunkba. Pár hónap múlva véget ér Áder János államfői megbízatása, szemelgetik az utódjelöltjét. Állítólag ő maga sem döntött, szabaduljon-e tőle, hiszen négy évre vállalta. De eleinte úgy látszott, Orbán Viktor és kormánya is mintha váltani szándékozott volna, mert állítólag az eltűrhetőnél többször élt a törvények aláírását halogató jogával. Most pedig mintha a kormányfő megenyhült volna, föltehetően pillanatnyi taktikai megfontolásból, már elviselné a változatlanságot. Híre kelt annak is, hogy Orbán személyes kívánsága volna Balog Zoltán tiszteletes kijelölése. A kormányfő egyik kulcs jelszava a keresztény ország kívánalma, de ez az óhaja „keresztyén állammá” tenné hazánkat, lévén, hogy Balog - a miniszterelnökhöz és a házelnökhöz hasonlóan - református. A katolikus egyház állítólag berzenkedik. Alighanem joggal, mert félre taszítaná az alaptörvény meghatározását a vallási és felekezeti teljes jogegyenlőségről.
