A Márai Sándor írásaiból összeállított, Marton László által rendezett Hallgatni akartam előadása úgy kezdődik a Vígszínház Házi Színpadán, hogy abszolút sötét lesz. És ezt jelképesnek is vehetjük, mert tapasztalnunk kell majd, hogy a szövegek jelentős része arról regél, hogyan sötétítik el az országot, hogy válik nem kívánatossá a tudás, az önálló gondolkodás, hogy hódolnak be rémisztő sokan iszonyú ordas eszméknek, vagy hogy igyekeznek ezekről nem tudomást venni, és próbálnak úgy tovább élni, mintha mi sem történne.
Amikor felgyullad a villany, ott áll a fal mellett Hegedűs D. Géza Máraiként. Illetve nem tudni pontosan, hogy ő most a színész, vagy a jeles, temérdek mindent dermesztően előre tisztán látó író megtestesítése. Az a gyanúm, hogy mindkettő, Hegedűs D. most pontosan arról akar beszélni, amit az író egykor mondott, és ami lidércesen rímel a mára. A jelmez nem is tűnik annak, a ballont, az öltönyt, amihez mellény is tartozik, a kalapot, a színész is nyugodtan viselhetné, csöppnyi feltűnést se keltene, ha ebben az öltözékben menne ki az utcára, vagy állítana be az egyetemre tanítani.
Még ott, oldalt, a fal mellett állva, elmondja, hogy hallgatni akart, de aztán úgy érezte, hogy ezt nem teheti. És ekkor bejön középre, ha úgy tetszik, a tényleges játéktérbe. Ami egyébként a totálisan kinyitott Házi Színpad, látjuk a fekete, némiképp kopásnak indult falakat, amik akár a gyász képzetét is kelthetik, kicsit olyan mintha ravatalozóban lennénk, és elsiratnánk az országot.
Díszletként mindössze néhány földön heverő bőrönd szolgál, az egyik nagyobb, nevezhetjük akár utazóládának is. Jelzik, hogy ezen a tájon igencsak felforrósodott a talaj, bármikor készen kell lenni a becsomagolásra. Márai Ausztria Hitler általi lerohanásáról, az Anschlussról kezd beszélni. És a beszélni szó szinte egészen pontosan kifejezi amit csinál. Mintha nem is játszana. Csakúgy mondja a magáét, hangosan meditál, morfondíroz, meghányja-veti a történteket, de amire jut, azt nem képes magában tartani, kikívánkozik belőle. Hallgatni akart, ez azonban nem megy, kibuggyan belőle, amit tapasztalt, működik az írói felelősségvállalás, hogy neki élő felkiáltójelként, messzire világító vészlámpaként kötelessége figyelmeztetnie mindenkit, hogy lúdbőröztetően nagy a baj.
Tisztán, sőt előre látott akkor, amikor mások farkasvakságban éltek, vagy homokba dugták a fejüket. El is regéli, hogy Ausztria megszállásakor ugyanúgy korzóztak a budai vár sétányán az emberek, mint máskor, ültek a kávéházakban, nyugodtan diskuráltak, ettek, elvoltak. Azt gondolták, azt akarták hinni balga módon, hogy Magyarország a béke szigete. Bíztak abban, hogy nem lesz baj. Becsukták a szemüket, ha intő jeleket láttak. Elnézték a zsidók elleni rágalomhadjáratot, a szélsőjobb mind erőteljesebb nyomulását, a keresztény kurzus sok mindent letaglózó előretörését, és azt, hogy mindaz nem minősül nemzetinek, ami nem a felülről meghirdetett ige, és abszolút veszélyben érezheti magát, aki más nézeteket vall, máshogyan igyekszik élni.
Hegedűs D. előző, ugyancsak megdöbbentő erejű estjében, ami Camus Pestis című regényének felhasználásával készült, jókora empátiával, még sokat ágált, kiabált, akár szélesen gesztikulált, csaknem agitált, nagy elánnal akart meggyőzni minket, hogy jön a rettentő vész, a pusztító járvány, méltóztassunk már végre észrevenni. Mostanra bölcsen rezignálttá vált, inkább csak mondja a magáét, mert nem tehet mást, miközben világosan látja, hogy Ausztria lerohanásával nálunk is végképp megszűnt az a polgári lét, ami neki zsigerekig a sajátja, és ami együtt jár tartással, műveltséggel, bizonyos erkölccsel, a tudományok, a művészetek tiszteletével, szeretetével. És miközben teljesen tisztában van vele, hogy mindennek annyi, ő is sétál még a korzón, ő is próbál még a régi módon élni, és lehetetlen körülmények között is megőrzi a tartását.
Annak idején már a Tanácsköztársaságot is nehezen viselte, de a fennhéjázó, másokat lenéző, mások életformájának megsemmisítésére, vagyonuk elorzására törő főúri gőgöt még nehezebben bírja. Aztán, amikor 1948-ban konstatálja, hogy most meg a bolsevizmus tör egyeduralomra, és pusztít majd sokat, már biztos benne, hogy bármennyire is fáj, de kénytelen elmenni innen. Azok a bizonyos bőröndök nem véletlenül álltak örökösen készenlétben.
Hegedűs D. Spiró György Kvartettjében, a Pesti Színházban, olyan lumpenproletár létbe süllyedt embert játszik, aki szinte teljesen bezárkózik a lakásába, fél mindentől és mindenkitől, mert már alaposan megégette magát. Lényegében kizárja a külvilágot, még a tévén is csak sportot néz. Márai sok tekintetben hasonló közegnek beszélt. És sajnos most is hasonló közegben szól Hegedűs D., aki felelősségteljes nagy művésszé vált, és ugyancsak érzi, hogy nem hallgathat. Megteszi, amit tehet, mondja és mondja és mondja a magáét.
Mielőtt távozik a színpadról, ugyanúgy odaáll baloldalt a falhoz, ballonostul, kalapostul, mint amikor megérkezett. Még mond néhány figyelmeztető okos szót, még végigpásztáz bennünket a tekintetével, mint aki nem nagyon hisz benne, de azért jószerencsét kíván nekünk, ő azonban távozik. Kicsit imbolygó, mégis erőteljes léptekkel elindul a kijárat felé, és roppant határozott mozdulattal becsukja maga mögött az ajtót. Ő, a krónikás, ennyit bírt ki, majd a tengerentúlról üzen nekünk. Hogy mi mit és mennyit bírunk ki, azt ő már nem tudhatja.