2000-ben zajlott le az első PISA-mérés, és akkor az oktatáspolitikusok egyetértettek abban, hogy személyiségfejlesztő, gyermekközpontú változtásokat kell bevezetni, motiválni kell a pedagógusokat és biztosítani kell a minőséget. Körülbelül egy időben és ugyanolyan úton indult el a magyar és a lengyel reform. Tartalmi modernizáció és tanári szabadság voltak a vezéreszmék.
Lengyelországban, pedig ott is hatalomra került a jobboldal, következetesen haladtak előre, és most Lengyelország oktatási szempontból Európa egyik sikerállama. Nálunk a 2010-ben kormánypozícióba jutott jobboldal sajnos leállította a reformot. A nemrég nyilvánosságra került PISA-felmérés szerint a mi gyerekeink használható tudása ijesztően leromlott.
Az ember várhatná, hogy a tanügy irányítói levonják a szükséges következtetéseket. Ha a tiltakozó oktatáskutatóknak, szakszervezeteknek, tanári civilszervezeteknek vagy a Tanítanék-mozgalom tüntető ezreinek nem is hitt a kormány, egy objektív vizsgálatnak hinnie kellene.
Milyen tanulságra jutottak az oktatásügy irányítói? Figyelemreméltó Hoffmann Rózsa volt államtitkárnak két megjegyzése. Azt mondta, hogy a rossz eredményért a szakmunkástanulók a felelősek: „Nem a gimnazistákkal van a probléma. Hanem inkább a szakiskolába járókkal.” Igen, a magyar oktatási rendszernek csakugyan súlyos baja, hogy szegregáló jellegű, nem képes bizonyos társadalmi csoportok, például a külvárosokban élők, a kistelepülésen lakók, a romák és a szegényebbek gyerekei hátrányos helyzetét mérsékelni.
Ezért is fektetett a szocialista-liberális koalíció nagy súlyt a leszakadó rétegekből származó diákok támogatására. Ez nemzeti érdek, mert a társadalom egészének a versenyképessége, teljesítménye a szociológiai felmérések szerint annál jobb, mennél kevésbé drámai a különbség a felső és az alsó húsz százalék között, mind anyagi, mind műveltségi szempontból. Ezt az alapvetően nemzeti érdeket kifejező antiszegregációs és felzárkóztató törekvést is meggyengítette (a magát nemzetinek nevező) új oktatáspolitika akkor, amikor 18 évről 16 évre csökkentette a tankötelezettség korhatárát és a szakiskolákban szinte lenullázta a közismereti tárgyak tanítási idejét. Ha tehát elfogadjuk Hoffmann Rózsa diagnózisát arról, hogy baj van a nem gimnáziumba járó fiatalok iskoláztatásával, akkor azt is meg kell kérdeznünk, hogy ki vágta vissza ilyen tragikusra szakképzésben a személyiségfejlesztő nevelés lehetőségeit?
Emlékezzünk rá, hogy milyen bátran küzdött a jobboldali, nemzeti és keresztény gondolkodású Pokorni Zoltán azért, hogy ezt a túlcentralizált, modernizációellenes téveszmét ráerőltessék az országra, és miképp repítette ki ez a felelősségteljes viselkedés Pokornit az országos politizálásból egy kerületi polgármesteri hivatalba.
Hoffmann Rózsa másik érvének az a lényege, hogy nem a magyar gimnazisták tudása a rossz, hanem a PISA-felmérés. „Másrészt a PISA-feladatok nagyon érdekesek, látványosak, de elég távol esnek attól a klasszikus műveltségideáltól, amely a magyar közoktatás rendszerét hagyományosan jellemzi. A magyar oktatási rendszer sosem lesz olyan, de nem is kell, hogy olyan legyen, mint, mondjuk, néhány tengerentúli országé, amely ebben a versenyben látványos eredményt ért el. Ha ezen országok elküldenék a tanítványaikat egy nagy európai múzeumba, ahol művészettörténeti, történelmi, irodalmi, bibliai vonatkozású ismeretekre van szükség, akkor egy ilyen versenyt a magyar diákok nyernének meg magasabb általános műveltségüknek köszönhetően” – nyilatkozta Hoffmann.
Ki vitatná a klasszikus műveltség fontos voltát? Persze, hogy kell történelmet és irodalmat tanítani. Az a baj, hogy a hazai pedagógusoknak egy túlzsúfolt és átideologizált tanterv anyagát kellene a diákok fejébe tömni, ahelyett, hogy kreativitásra, önálló gondolkodásra és etikai öntudatosodásra nevelnénk őket az irodalmi művek segítségével. Ha pedig az irodalom és a történelem oktatás fő céljának a nemzeti identitástudat kifejlesztését és megerősítését tartja az oktatásirányítás, akkor hiába tanulnak bármilyen sokat a magyar diákok, a modern világban nem tudnak eligazodni, mert a modern világ Ibsen és Csehov óta elsősorban nem a nemzetről, hanem az emberről szól.
A nemzet nem egy absztrakt fogalom, hanem élő emberek közössége. És ha ez az oktatáspolitika, amit ráerőltettek az országra, minden objektív mutató alapján megbukott, akkor nem az önfelmentő magyarázkodás a nemzeti érdek, hanem hogy a diákok érdekében változtassunk. Kit szolgál az iskola? A diákot vagy egy tanügyi fikciót? El kell fogadni a valóságot ténynek. Nem a szent tantervhez kell ragaszkodni, hanem a konkrét tanulók, a diákok fejlesztésére kell koncentrálni, az ő helyzetükből kell kiindulni. Bízni kell a pedagógusok szakértelmében és felelősségében. Szabadság, továbbképzés, minőségalapú bérezés: ezek a kulcsszavak. Megszervezhető a korszerű oktatás, ha nem ragaszkodunk presztízs okból téveszmékhez.
„A magyar közoktatás minden évben több mint 25 ezerrel gyarapítja a funkcionális analfabéták számát” – figyelmeztetett a PISA-eredmények kapcsán egy mérvadó oktatáskutató, Radó Péter. Erre hivatalos helyről az a reagálás érkezett: „nincs olyan, hogy funkcionális analfabéta”.
Sakkmatt.
