Amikor úgy másfél százada a nagy vízen túl, de a leendő Trump korszaktól még jócskán innen, jövőbe látó vállalkozók, élve a korlátlan lehetőségekkel, belefogtak a keleti partot a nyugatival összekötő vasútvonal, a híres-neves Union Pacific építésébe, közép tájt – a kései filmipar legnagyobb gyönyörűségére - még javában tombolt a vadnyugat. Városnak, tanyának se híre, se hamva, de még egy nyomorult szatócsboltra is csak mérföldekre innen nyithatta rá az ajtót a postakocsik nyomvonalát kitartóan követő vándor. Így aztán – történt, ami történt – a vasútépítő kubikoshad jobb híján az építtető társaság kantinjában volt kénytelen elkölteni a bonjait. Abban kapták meg ugyanis a nyomorúságos bérüket, hogy már aznap, rögvest fájront után, munkaerejük árának egy darabkáját még azonmód visszaperkálják munkáltatójuk kinyújtott markába.
Kizártnak tartom, hogy az Erzsébet utalvány kiagyalói még idejekorán ne olvasták volna rongyosra az egykor volt vasúttársaság leleményes „üzletmenetének” forgatókönyvét. Hogy aztán még azon melegében lefordítsák fideszmagyarra. Ez annyit tesz, hogy rögvest számba vették a csókosaikat, kinek, merre van boltja, ilyen-olyan vállalkozása, amelyek két pofával nyalhatják le a mézet a majd hárommilliószor tízezres mézesmadzagról, miközben a házszomszédaink, Pista bácsiék és Mariska nénémék bumlizhatnak be a városba, s taposhatják le egymás sarkát az utalvány hátulján feltüntetett kedvezményezettek boltjaiban.
De a miniszterelnöki jóság szavatossága is olyan, mint a halkonzerveké, igyekezni kell vele, nehogy lejárjon még a következő választások előtt. Hamarjában be kellett indítani a már majdnem leselejtezett bónnyomtató gépeket, szalajtott is legott a Mikulásért, de Joulopukki már be volt táblázva. Miután az önkormányzatok tisztviselői is bemondták az unalmast, az egész utalványosdiból egy jókora bohózat kezdett kikerekedni. Mentsvárként persze még mindig ott voltak a postások és a postáskisasszonyok, akik hallottak már valamicskét harangozni a kézbesítésről. Ha már a posta, akkor a miniszterelnök idősekhez intézett ajándéka mellé levél is járjon a népnek, potom száznyolcvan millióért.
Viszont minden pénzt megér, ha a túláradó szeretet ideig-óráig leplezni tudja a nyugdíjas kosárból ki-ki türemkedő, egyre méretesebb inflációt. Mire Pista bácsiék és Mariska nénémék némi elemózsiára válthatnák a kalandos utat bejárt utalványukat, egy ezrest máris lefölözött belőle a növekvő tej-, zsír-, húsár. Bizonyára a gutaütés kerülgetne minden szép korút, ha hírét venné, hogy épp’ ez időtájt zuhant feneketlen mélységbe az ultrahangos medvecsapda ára.
Mondta is a feleségem, ne berzenkedjek tovább. Nem olyan nagy távolság az a tíz-tizenöt kilométer, ahol majd beválthatjuk az utalványainkat. Örüljünk annak, amit adnak. Melegítse a szívünket, hogy pártunk és kormányunk szeret és tisztel minket. Így karácsonytáján különösképpen. Meg húsvétkor is, de leginkább az év háromszázhatvanöt napján. Pedig ha csak egy picikét kevésbé szeretne, akkor a tízezrest kipostázhatta volna a nyugdíjjal együtt, mint egyszeri adományt.
Igaz, hogy akkor az égvilágon semmi sem garantálná, hogy megint a tudjukkik nyerjék a legtöbbet. Mint amúgy rendesen.
