Amikor a 70-es években láttuk Rainer Werner Fassbinder A félelem megeszi a lelket című kegyetlen filmjét az NSZK-beli bevándorlók beilleszkedési problémáiról, aligha gondoltuk, hogy egyszer mi magyarok is átéljük ezt. A 80-as években egyre többet lehetett hallani a „névházasság” intézményéről, főleg határon túli magyarok éltek vele, akik inkább az anyaországot, „a legvidámabb barakkot” választották szülőhazájuk helyett, sőt, volt olyan eset is, hogy Nyugatra vágyó lengyelek választottak párt nálunk a szükségállapot idején, mert abban reménykedtek, hogy innen könnyebben „lepattanhatnak”.
E két téma fonódik össze Vranik Roland Az állampolgár című filmjében, amely nem csupán három emberről szól, akiket egymáshoz sodort a sors, hanem kicsit látlelete is társadalmunknak, az idegenekhez való viszonyunknak.
A főszereplő Wilson a háború dúlta Bissau-Guineából menekült Magyarországra, feleségét megölték, lányai eltűntek. Itt rendes munkahelye van, megbecsülik, csak éppen az állampolgári vizsga nem sikerül neki. Életét Shirin, egy mindenórás iráni lány kavarja fel, akinek Wilson már Bécsbe távozott barátja ajánlja a volt közös lakásukat menedékként. A lány ugyanis megszökött a bicskei táborból, hogy ne ott szülje meg házasságon kívül gyermekét, aki még Iránban fogant és ez ott halálos bűnnek számít.
A férfi, pusztán emberi szolidaritásból megígéri neki, hogy ha meglesz az állampolgársága, feleségül veszi, és akkor Shirint már nem toloncolhatják haza. Csakhogy munkahelyi főnökasszonya, látván Wilson igyekezetét, felajánlja magyartanár nővérének segítségét a vizsgához. Mária, aki Wilsonnal nagyjából egykorú, aki belefáradt abba, hogy férjének és két felnőtt fiának házicselédje legyen, beleszeret a nyíltszívű, a beilleszkedést komolyan vevő afrikai férfiba. Egy ilyen szituációban nincsen jó megoldás, Wilson is továbbáll, de Bécsben a török (!) munkaközvetítő számára ő már „magyar”.
A Menedék Filmklub keretében a Kino Caféban rendezett vetítés után a rendező, migrációkutatók és civil szervezetek képviselői vitatták meg a nézőkkel a film hátterét. Vranik Roland elárulta, kezdetben egy olyan film foglalkoztatta, amelyben bemutatja, hogy a magyarok alapvetően rasszisták és nem befogadók, de a bevándorlókkal való beszélgetésekben többnyire ezzel ellentétes véleményeket hallott. Az ő történeteik alakították részben a filmsztorit. Aztán rájött, hogy számára az olyan fogalmak, mint „migráns, idegen, bevándorló, menekült, sötét masszává váltak egy kerítésen túl”.
Innentől kezdve az ember kezdte el érdekelni, aki elhatározza, hogy egy ország állampolgára lesz. Wilson, amikor már kellőképpen felkészült, még egy olyan mondatot is megenged magának a vizsgán, hogy „895-ben bejöttünk” és figuráján keresztül megmutatkozik az állampolgárság egyfelől „kincs és szolidaritás”, másfelől pedig „kizáró abszurditás” jellege. Így az állampolgárságért vívott küzdelme egyben az ő fejlődéstörténete. „Nem tudom, mit tennék, ha Burkina Fasóban kellene vizsgáznom a helyi nyelven az ország történelméből” – ismerte el Vranik Roland.
„Csak egy papír” – hangzik el többször a filmben, de mennyire fontos ez? Hassan Hedil, a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület interkulturális közvetítője például elmesélte, hogy palesztin családban született Líbiában, ahonnan kétéves korában el kellett jönniük, és kezdetben „hontalanként” éltek Magyarországon. Éppen ezért nekik a „papír” számított elsősorban. Az erdélyi Sántha Hanga, a Migrációkutató Intézet munkatársa, aki Svédországból települt vissza Magyarországra, „lelki-pszichológiai okokat” emlegetett. Számára a „magyar igazolvány” a magyarsághoz való tartozást jelenti, de elmesélte azt is, hogy amikor a 90-es években többedmagával egyetemi ösztöndíjas volt Budapesten, feltételként szabták nekik, hogy az ösztöndíj alatt nem folyamodhattak állampolgárságért és nem is köthettek házasságot magyar állampolgárokkal.
Szántó Diána, kulturális antropológus, az Artemisszió Alapítvány elnöke felhívta a figyelmet arra, hogy a menekültek többsége véletlenül köt ki Magyarországon, és közülük is kevesen maradnak, mert ahhoz, hogy valaki tartósan kikössön valahol, kell valami marasztaló motiváció. Pedig ha többen otthonra találnak, az jobb lenne az országnak is. Nem véletlenül idézi Mária Wilsonnak Szent István király fiának írt intelmeiből azt a sokat emlegetett passzust, hogy fogadja be az idegeneket. („Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”). A férfi viszont nehezen érti meg, hogy államalapítónk olyan szörnyű eszközökkel szilárdította meg országát, amelyek elől ő elmenekült szülőhazájából és amelyekbe belepusztult a családja.
Kováts András, a Menedék Egyesület Igazgatója a film nem mindennapi konfliktusa kapcsán elmondta, még az illetékesek körében is teljes káosz uralkodik a hatályos törvények és rendeletek alkalmazása terén, mint ahogyan az sem egyértelmű, hogy ki mikor, miért kapja meg vagy nem kapja meg az állampolgárságot. (Tudjuk ugyanakkor, hogy például kiváló sportolók pillanatok alatt „magyarokká” tudnak válni…).
Természetesen kíváncsiak voltunk „Wilson” és „Shirin” alakítóinak valódi sorsára. Wilson, azaz dr. Cake-Baly Marcelo valóban háborús menekült volt sok-sok évvel ezelőtt, közgazdásznak tanult, később villamosvezetőként dolgozott, jelenleg is a BKV a munkaadója. „Shirin” ,Arghavan Shekari, viszont tanulni jött Magyarországra, és itt találta meg élete párját.
A film igyekszik kikerülni az ilyen témánál óhatatlanul előkerülő sémákat, de jól megmutatja azt, hogy nálunk a mai napig sokan csak klisékben gondolkodnak egy „máshonnan jöttről”, és nem kell feltétlenül rasszistának lenni ahhoz, hogy valaki lesajnálja a más kultúrkörből származókat. Szép jelenet, amikor Mária Bartók: Este a székelyeknél című darabját hallgattatja meg Wilsonnal, aki cserébe feltesz egy lemezt az etno-jazz rajongók körében jól ismert Fela Kutitól.
Mindkettejüknek furcsa a másik zenéje, de legalább megpróbálják megérteni a másikat. Mert az integráció csak akkor sikerülhet, ha az integrálódni kívánóban és a befogadóban egyaránt megvan az akarat a másik elfogadására. A rendőrök úgy jelennek meg, ahogyan a migránsokról szóló (nem közszolgálati) médiában, míg a hivatalnokok villanásnyi figurái jól jelenítik meg a bürokrácia és az emberi empátia kibékíthetetlen ellentétét, még akkor is, ha megvan bennük a segítő szándék.
