Nekünk pedig marad a kesergés, a depresszió és annak belátása, hogy mi egyszerű halandók, akik szimplán csak egy európai demokráciában akarunk élni, legfeljebb szürke utasok lehetünk a nagy sorskeréken, és csodálhatjuk a kivételes keveseket, akik beavatkoznak a kerék menetébe. S hogy e sorsfordító politikusok közül nekünk pont olyan jutott, akinek a politika örökös küzdelmet és háborút jelent? Igen, van, aki a háborúban találja meg a belső békéjét, s csak akkor nyugszik meg, ha a háború mindenki lelkére rátelepszik, semmit és senkit nem hagy érintetlenül.
Ha végre tényleg helyre áll a hőn áhított világrend, mint egy régi színdarabban, mindenre megkapjuk a megfelelő választ. Ezután kávéillatra és madárcsicsergésre ébredünk, a magyar családok hajdani fényükben tündökölnek, lesz hit, béke és szeretet, nemzedékek közötti szolidaritás főként, és előbb-utóbb minden gyerek jó kereszténnyé, és jó magyarrá válik, mert erre neveli az iskola. A kicsapongó, zabolátlan életmódot folytató világpolgárok belátják, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon, s aki elbitangolt, nyomban hazatér. Dehogyis lesz itt orvoshiány, nővérhiány, háromnapos hulla a kórházi mosdóban, amikor újra rend van, és mindenki tudja a dolgát. Az államtitkár kerek perec kijelentette: ha a jövőben mégis nőne a kórházi vécékben talált holttestek száma, az csakis annak tudható be, hogy szigorúbb lett az ellenőrzés, és nagyobb arányú a sikeres felderítés. Egyébként pedig egy hajléktalantól ne is várjunk mást, ő bármikor, bárhol, a legképtelenebb helyen és időpontban is képes beadni a kulcsot, azután heverni napokig némán, bűzösen egy olyan helyen, ahol még az ajtót sem lehet rányitni.
A hiba a rendszerben van, de jövő hétfőn kezdődik az egészségügy reformja, így nemsokára a rendszerhibákkal sem kell bajlódni már. A betegek pedig viselkedjenek rendesen. Ne telefonálgassanak a mentőknek minden hasfájás miatt, ne panaszkodjanak, ha másfél órát kell várni fogvacogtató időben, mert egyrészt nem is olyan nagyon betegek, másrészt klímaváltozás van, melegszik a bolygó, nem kell ma már annyira fáznia senkinek.
Az új illiberális világban a hagyományainkról sem feledkezünk majd meg. Menekülteket továbbra sem engedünk be az országba, mert ugyan híresen vendégszerető nép vagyunk, de azért tudjuk, hol a határ, és mindenáron meg akarjuk óvni kultúránkat az idegen fertőzésektől.
Ápoljuk szép, régi magyar szokásunkat, az idegengyűlöletet, nem tűrjük, hogy mások mondják meg, kivel kell együtt élnünk. S hogy legfőbb ellenségünk miért pont az Európai Unió, amely minden lényeges beruházásunk finanszírozója? Hát, istenem, az élet tele van paradoxonokkal, így kell elviselnünk. Különben sem küzdhetünk négy éven át kizárólag a menekültek ellen, akik ráadásul nem is akarnak idejönni. A szögesdrótok meg már feszesen állnak, kerítések, falak magasra felhúzva, feladat húsz milliárdért letudva - szóval egy időre félre kell tenni a migránsozást, más ellenséget kell keresni. Később a migráns téma újra elővehető, már csak az akut terrorfenyegetettség okán is, de most Brüsszelt kell betámadni, mégpedig a rezsiháború miatt. A csököttagyú brüsszeli bürokraták ugyanis nem átallják azt állítani, hogy az egész rezsicsökkentés humbug volt, sima átverés, meg hogy a hatósági ár magasabb, mint a piaci, s előbbit meg is akarják szüntetni. Nahát velük szemben kell most megvívni egy döntő csatát, hogy megint rendben menjenek a keményen dolgozó kisemberek dolgai! A kormány soha nem érdemtelenekre pazarolja a figyelmét és a törődését, ezt azért látni kell. Hogy kik az érdemtelenek? Hát, akik annyira vitték, amennyire. A csórók. A lúzerek. Úgy három, négymillió lehet belőlük az országban, talán több is. Minek számolni őket, ha a kormányzat úgysem számol velük. Ők nem fontosak.
Fontos hír viszont, hogy tízezerforintos Erzsébet utalvánnyal örvendeztetik meg a a kétmillió hétszázezer nyugdíjast, legalább karácsonykor némi fényt varázsoljon a kormányzat szerény otthonaikba, ha már olyan vicces összegű nyugdíjemelést kapnak idén. Hogy miért nem nyugdíj-kiegészítést utalnak a számlájukra, miért utalványt visznek nekik házhoz, s hogy ezen az egész vállalkozáson ki jár jól, arról semmit nem tudunk. Fogadjuk el ezt a finom gesztust, mondhatni kormányfői kegyet, úgy, ahogyan érkezik, s ne élcelődjünk rajta.
Sajnos még az illiberális kormányzat óvó és figyelő tekintete alatt nevelkedő ember sem egészen tökéletes, olykor bizony ellenőrzésre szorul. A kontroll alól csak azok kivételek, akik olyan fejlett erkölcsi érzékkel rendelkeznek, mint például Mészáros Lőrinc, a nagy tettekre született gázszerelő, szállodatulajdonos, borász, polgármester és médiamogul. S ki tudja, hányféle tehetsége bomlik ki még a jövőben? Őt teljesen fölösleges ellenőrizni, mert mindig, minden minőségében hibátlanul teljesít. Az új világrend mintapéldánya ő, az illiberális ember prototípusa. Szerencsére akadnak még sokan, akik hozzá hasonlóan fáradhatatlanul munkálkodnak, hogy végül győzedelmeskedjen az üzleti tehetség, (értsd: saját zsebek degeszre tömésének művészete) a testvériség (csókosok szövetsége) és a jólét (mármint azoké, akik érdemesek rá). Ők az illiberális jövő igaz emberei, nem pedig a finnyás, apátiába süppedt, hamis álmokat kergető, de legfőképpen örökké csak kritizáló, a kákán is csomót kereső liberálisok.
De egyelőre még ők is itt élnek közöttünk, ráadásul tele velük a sajtó, pedig a kormány nem győzi irtani az ellenzéki orgánumokat. Minden nappal egyre kevesebb lesz belőlük, legutóbb éppen a Népszabadságot sikerült leradírozni a médiatérképről, de mint az ezerfejű sárkány, az ellenzéki bitangok hol itt, hol ott ütik föl rusnya fejüket, köpik a szót az interneten, s csak nem viszi el őket a patás ördög. Ahelyett, hogy megtört lélekkel, lesújtva állnának hanyatló világrendjük romjai felett, siratnák a múltat, van pofájuk könyvet írni, betiltásról handabandázni, bírálni, tiltakozni, és főként a hazát árulni külföldön.
Az illiberális rend ellenségei mindenre képesek. Hogy honnan veszik a lelkierőt és a bátorságot, rejtély. Lehet, hogy tejszínhabbal isszák a feketéjüket, és a cukros hab feledteti velük a depressziót, amire pedig bőven lenne okuk. Tán még a tisztánlátásukat is elveszi a sok édesség. Mert sehogyan sem akarják megérteni, hogy a történelem fejben történik, mármint az ország vezetőjének a fejében. S ha ő úgy gondolja, hogy szerte Európában megbomlott a demokrácia, akkor nem nyugtatni kell, vagy vitatkozni vele, hanem mellé állni, s vállat vállnak vetve küzdeni a megbomlott rend helyreállításán. Meg kell becsülni az olyan politikust, akinek az életéből úgy hiányzik a napi küzdelem, mint hajónak a tenger, és tudja jól, hogy mindig a víz az úr, „s nem a víz fog alkalmazkodni a hajóhoz, hanem a hajó a vízhez”. Értsd: a kapitánynak a (lent) dolgozó népet kell szolgálnia, különben csúnyán befürdik.
De távolodjunk el kissé a vizes hasonlatoktól, s nézzük, miért is olyan bizakodó a mi vezetőnk? Mert a csontjaiban érzi, hogy holnaptól minden más lesz, és mert éppen most talált hatalmas szövetségesre Amerika új elnökének személyében. S ha egyszer egy üzlet beindul! Az amerikai populista Trump győzelme után az illiberalizmus szelleme bejárja majd egész Európát, megerősödnek a francia, holland, olasz nemzeti populisták, s talán az európai demokrácia bájtalan, de elképesztően következetes és kitartó vaslédy-je, Angela Merkel eltűnik végre a politika nemzetközi porondjáról. Akkor lesz csak jó világ! A menekülteket befogadó országok kormányai sorra megbuknak, populista és szélsőséges pártok veszik át a hatalmat, amelyek abban a pillanatban rúgják fel a jog világában mindenkor érvényes játékszabályokat, a demokratikus hagyományokat és alapelveket, mihelyt úgy érzik, hogy azok az útjukban állnak. Kísértetiesen egyformán gondolkodó, egyforma módszereket használó, egyazon séma szerint működő politikai elit lép színre az egyes országokban, és mind nagyon erősnek érzi magát. Csak arról feledkeznek meg, hogy a másik ugyanúgy érez, mint ők maguk, s ebből később rengeteg konfliktus származhat, ahogyan származott a múltban is. Európa-ellenes, nacionalista, bezárkózó politikájuk, a politikai korrektséget mellőző, harsány retorikájuk, amellyel elsősorban a csalódott, lecsúszó, alsó-középosztálybeli rétegeket akarják megnyerni riasztóan emlékeztet a múlt század húszas, harmincas éveinek politizálására. Fellépésük emberek millióiban kelt félelmet.
Egy ilyen régi-új politikai légkörben mire számít a magyar kormány? Nyilván arra, hogy akik eddig tévesen láttak minket, egyszerre megvilágosodnak, és elismerik a magyar politika sikerét, mindazt, amit a kormány az utóbbi években tett: a fékek és ellensúlyok rendszerének leépítését, a kormányközeli oligarchák birodalmának kiépítését, a rezsiharcot, a kerítésépítést, a gyűlöletkeltést, az egész bevándorlásellenes politikát, a kötelező iskolai korhatár leszállítását, a sajtópiac monopolizálását, a permanens szabadságharcot… S hogy a fekete bárányokból - Trumpból, Orbánból, Le Penből és társaikból - ünnepelt és elismert politikusok lesznek. S hogy mindez csupán szerény előjáték egy nagy és erős politikai szövetség kialakításához, melynek hatalmában áll, hogy a világot a saját elképzelései szerint a saját képére formálja.
Valami ilyen álomkép élhet a miniszterelnök fejében, aki – mint tudjuk – szeret nagyokat álmodni. Igazán nagy baj akkor lesz, ha a populista hullám tényleg végigsöpör Európán, és az álma valóra válik.