- Csaba új verseskötete, Minden repül címmel két hete jelent meg, Zsófia verseskönyvének, a Más ünnepeknek pedig szintén a napokban tartották a bemutatóját az Írók Boltjában. Vannak súrlódások abból, hogy mindketten íróemberek? Hogyan tudják összeegyeztetni az írást egy háztartáson belül?
Balla Zsófia: Első ízben fordul elő, hogy egyszerre jelennek meg könyveink. Semmifajta szakmai konfliktus nincsen köztünk. Ellenkezőleg: drukkolunk egymásnak. Mindkettőnknek külön dolgozószobája van. Összeegyeztetni a mindennapokat azzal, hogy mindketten írni akarunk és nyugalomra van szükségünk – ez a kihívás. Művészcsaládokban ez többnyire úgy van, hogy ha valaki dolgozik, akkor a család másik fele segít neki, levesz dolgokat a válláról. Nálunk meg kell osztani, ki mit tesz, és hogyan biztosítja az íráshoz szükséges csendet, nyugalmat, elvonulást a másiknak. Néha elutazunk, külön-külön, egy-egy alkotóházba. Csaba Balatonfüredre szokott eljárni, én Kolozsvárra mentem az idén, 2014-ben a svájci Zugban tölthettem ösztöndíjasként egy fél évet.
Báthori Csaba: Az én kötetem november 15-én jött ki a nyomdából, Zsófié hat nappal később. Azért azt hozzátenném, ő viszonylag ritkán publikál: az előző kötete hét évvel ezelőtt jelent meg.
- Szóval, akár előny is kovácsolható az azonos mesterségből?
B. Cs.: Akkor, amikor megismerkedtünk, már lényegében kiforrott írók voltunk. Azért kerülhettünk össze, mert mély ízlésbeli, írásművészeti, szellemi rokonság van közöttünk. De ha megfigyeljük mindkettőnk elmúlt húsz évének irodalmi jellegzetességeit, kétségtelen, hogy mindkettőnknél érződik váratlan, a múltunkból kevésbé előrelátható elágazás, új tartalom, amely e megismerkedés nélkül nem jött volna létre. Zsófi költészetében az elmúlt három kötet lényegi változást hozott. Ő úgy jellemzi ezt, mintha egy nagy, lassú uszály fordult volna meg a vízen. Voltaképpen abba az irányba, amely eredetileg is jellemezte: egyfajta klasszicizmus, a formák tisztelete, a kiforrottság, a higgadtság irányába. Közben voltak kisebb-nagyobb kitérők, kalandozások. Én pedig gazdagodtam a megismert erdélyi és a zsidó hagyományokkal, Zsófi személyes sorsának példázataival. Másfajta írók vagyunk, egyikünk sorait a másikétól rögtön meg lehet különböztetni. Azt kérdi, vannak-e konfliktusok, ellentétes vélemények? Amennyire kívülről hátránynak tűnik a közös szakma, annyira helyzeti előny. A mai irodalmi közegből hiányoznak a komoly, megbízható tükröződések. Hiányoznak a mérvadó mesterek, hiányoznak a lektorok, hiányoznak a korrektorok, hiányoznak az eligazító póznák. Mi első olvasói és szerkesztői vagyunk egymásnak, mivel ugyanabban a szakmában dolgozunk.
B. Zs.: Valóban megőriztük saját stílusunkat, talán ez is eredmény. Én is rengeteget tanultam Csabától, stílusművészete, versértése, szigorúsága sokszor eligazított. Összetett, óriási műveltségéből is sokat merítettem. Van köztünk ízlésazonosság, mondjuk úgy: József Attila és Rilke hozott össze bennünket. Ők mindkettőnk számára elemien fontos szerzők. De ugyanakkor Csaba ízlése az intellektuális költészet felé hajlik, s általa tanultam meg bizonyos költészettípusokat jobban érteni. Csaba költészetéhez is kell egyfajta elmélyedés, őt is, ahogyan Bessenyeit, Berzsenyit, Hölderlint, Audent vagy Holant, lassan kell olvasni. Ugyanakkor más alkatok vagyunk világszemléletben, érzékelésben, ő introvertáltabb, én extrovertáltabb vagyok. Egyébként jelentős dolognak tartom, hogy a stílusunk nem hasonult egymáshoz, nem olvadt össze. Segítjük egymást, és nem utánozzuk. Merthogy a kritikát tartom a legnagyobb segítségnek. Többet ér, ha egy szakértő okos olvasatban észrevesz két hibát, mint egy semmitmondó dicséret. Az ember a legjobb indulattal is elnéz ritmushibákat, vagy egy kis képzavart. Csaba páratlan stiláris érzékkel, verstani és költészeti tudással rendelkezik, én pedig jó szerkesztő vagyok – formában, címben, ciklusokban, kötetfelépítésben. Féltékenység helyett mindig örülünk a másik sikerének.
- Persze adódhat úgy, hogy egyikőjüket meghívják valahova, a másikat pedig nem. Rosszul gondolom?
B. Cs.: Ismerek másfajtát is, de a magyar közeg olyan, hogy a mai napig nem tudja befogadni, hogy valaki több műfajban dolgozik, éspedig hasonló színvonalon. Teszem azt, ha valaki költő és műfordító, akkor csak az egyiknek ismerik el. Kosztolányi vagy Babits különböző műfajokban dolgoztak, de ma szeretik őket egyetlen műfajra korlátozni, s ha abból ki akar törni, azt sokféle eszközzel megakadályozzák. Engem mindig a műfordító-polcra igyekeztek szorítani. Negyvennyolc kötetem jelent meg, Shakespeare-t, Rilkét is fordítottam, József Attila összes versét én ültettem németre. Az a kötet 2005-ben, háromezer példányban jelent meg, rengeteg német városba vittük el bemutatni. Ugyanígy az irodalmi élet a párokat is nehezen fogadja el, hogy válaszoljak kérdésére.
B. Zs.: Nem is elfogadásról, inkább arról van szó: tartózkodnak a pároktól. Az egyik felet illetéktelen előnyök megszerzésével gyanúsítják meg, talán azt hiszik, az egyik a másik hátán akar belovagolni az irodalomba.
- Ha már fordítás: meglepett, hogy Csaba Daniel Muth néven jegyzi a József Attila fordítását. Egy hatéves munka után azt hinném, mindenki szeretné a nevét viszontlátni a kötetben. Német név alatt jobban eladható a mű?
B. Zs.: Csaba előbb itthon, aztán kint is elvégezte a jogi kart, gondolja el, milyen jól kell tudnia németül ahhoz, hogy árnyaltan, ilyen bonyolult nyelven például egy ítéletet megfogalmazzon. Hát, még a fordítás! Dalos György írta az utószót, tizenegy évvel ezelőtt pedig Fejtő Ferenc tartotta a bemutatót Berlinben. Kertész Imre és Magda is ott volt a rendezvényen. Van olyan kötetem, amiben minden aláírás benne van, de azt rejtegetem, el ne tűnjön.
B. Cs.: Csak József Attiláé nincs! (Nevet.) Egyébként tulajdonképpen azért kellett az írói név, mert így jobban megbízik bennem az olvasó. Képzelje el, hogy azt olvassa, Goethe: Faust, fordította: Johann Widerstadt. Az ember ösztönösen olyat vár a célnyelvben, akinek anyanyelve a német. A műfordítók között megcsontosodott az a nézet, hogy voltaképpen csak anyanyelvre lehet fordítani. Nagyanyám németül beszélt, így korán megtanultam németül, későbbtől egy életen át németül olvastam. Végül a német jogi egyetem is megtette a magáét. Amikor ’81-ben disszidáltam, már jól tudtam németül. Sok kutyaütő rossz fordítót ismerünk a magyar anyanyelvükre, vagy a németre fordító „anyanyelviek” között. A fordítók nagy része nem ismeri a verselési szabályokat, nem tudja, mi az ötös jambus, hiába anyanyelve az adott nyelv. És, ami a legfontosabb, nincs költői tehetsége. De tudok olyan írót is mondani, akinek nem anyanyelve az, amin klasszikussá vált. Joseph Conrad huszonegy évesen egy szót sem tudott angolul, de említhetném Ionesco, Beckett nevét is. Szóval, az említett dogmát próbáltam áttörni, de illúzió lenne azt hinni, hogy sikerült megingatnom ezt az előítéletet.
- A magyarok, mondják, mindig jók voltak műfordításban.
B. Zs.: Na igen, de azt is hozzáteszem, ma már németre, spanyolra, hollandra csupa magyar fordít, olyanok, akik egyetemista korukban kerültek külföldre. Persze a célnyelvet jól kell tudni, de van Németországban olyan németül dolgozó magyar anyanyelvű lektor-fordító is, aki már nem tud elég jól magyarul.
- Csaba új kötete, amely decemberi 60. születésnapjára időzítve jelenik meg, válogatott és új verseit tartalmazza az elmúlt harminc évből. Nem gondolkozott merőben új művön?
B. Cs.: A kiadó javaslata volt, hogy készítsük el ezt a kötetet a születésnapomra. Az első két kötetem Bécsben jelent meg, szóval nem árt, ha most válogatást teszek közzé. Egyébiránt van egy kötetnyi új anyagom, háromszáznál több szonettből. Jövőre, a könyvhétre szeretném kiadni ezt a gyűjteményt. Olyan szintézist sikerült megvalósítanom, amely a számomra elérhető legösszetettebb nyelven fogalmazza meg a létezés alapvető vonatkozásait, tartalmait. Ebből mintegy húsz verset a válogatott verseskönyvben, a Minden repül címűben közöltem. Például Esterházy Péter halálára tíz szonettből álló siratót írtam, ez most olvasható ebben a válogatásban. A Noran Libro kiadó Péter halála után nagyon gyorsan elkészített egy színvonalas emlékkötetet, amelyben Zsófinak és nekem is jelent meg versem.
- Zsófia új munkáját, a Más ünnepeket olvasva, az jutott eszembe, hogy ez egy kivételesen egységes, sűrű kötet, amely a teljességre törekszik.
B. Zs.: Nyilván az alaptémáim szerepelnek benne. Egy élet nem elég arra, hogy az anyanyelvünk költői nyelvét teljesen kiaknázzuk, így van ez a témákkal is. Deák Tamás, a néhai nagyszerű erdélyi író mondta, hogy minden jelentősebb szerzőnek mindössze néhány nagyobb témája, vesszőparipája van, s ezeket írja meg különböző formákban. Dosztojevszkij a bűn és megváltás skáláján próbálta elképzelni az emberi viszonylatokat, de Kosztolányi, Thomas Mann is azonosítható egyéni témakörben mozgott. Nekem is megvannak a témáim: az idő hol fordul át, mit jelent az, hogy élünk, hogyan illeszkedik be két nemlét közé az élet, hogy mi van a halál után, kik vagyunk ebben a fantasztikus világban.
- És megfejthető ezek közül bármi is?
B. Zs: Ahány író eddig a földön élt, mindegyik azt kutatta, mit jelent élni, hogyan létezhet az ember, és mi a célja. Biztos látott már olyan modellt, amely azt mutatta meg, hogyan helyezkedik el a Föld a Naphoz, a Naprendszerhez képest. Elég beszédes, milyen parányiak vagyunk. A költők persze sokféle igazságra találtak rá, a metafora szabadságot ad. A költői képzelet a tudományéhoz hasonlítható: mindig valami váratlan következik, semmiképpen nem az, amit vártunk. És a költészet egyszerre ad elemző, transzcendens és az anyagszerűséget átvilágító értelmezést. Egyszerre rádöbbentő, szépséget sugárzó és látomásos.
- Mondhatni, ez úgy működik, mint az álmok. Írt is egy szép, hatoldalas verset, Az álom tükrei címmel, amely szerepel az új kötetben. Ki olvas ma több oldalas verseket a felgyorsult világban, ahol a slam poetry a menő, és ahol Bob Dylan kapja az irodalmi Nobel-díjat?
B. Zs: Kicsit profán és frivol dolog egy kalap alá venni azt, hogy egy prózaíró egész életét az íróasztalnál töltve ír tízezer oldalt, azzal, hogy valaki nagyszerű dalszövegszerző. Ez kicsit visszafelé is beárnyékolja azoknak az íróknak a munkásságát, akik eddig megkapták a Nobelt. De a díj odaítélőinek illetékességére is rossz fényt vet. A díjak amúgy a közönség számára nyújtanak tájékozódási lehetőséget. Ha pénzjutalommal jár, akkor segítség az alkotónak, mert időt vásárolhat magának arra, hogy írhasson. Sajnos manapság összemosódik a határ dilettáns és profi között. Pedig vannak határozott ismérvek. A profi meg tudja különböztetni a jó és a rossz verset, a dilettáns nem. Ehhez olvasottság, formaismeret, tudás, meg tehetség kell. A profi tudatosan alakítja anyagát. Az a baj, hogy a közönség magatartása megváltozott az elmúlt években. Sok emberrel hitették el a magazinok, internetes fórumok, hogy ők is képesek úgy írni, mint a nagy alkotók. Merem állítani, az Anyám tyúkját sem tudnák megírni. A verselemző estjeinken megmutattuk, mi az, amit csak a költő tud: a meglepetésnek, a váratlanságnak a hatásával élni, költői nyelven. Az irodalom sorsa, azt hiszem, a tanárok, szülők kezében van. A versolvasást meg kell szokni. Ha az ember irodalommal él, rá lehet kapni. Ez az egyik legjobb drog. Amúgy nincs vitám a letöltéssel, az e-könyvvel, a slammel. Mindegy, mi az írás közege, csak az számít, az alkotó mekkora komolysággal, hozzáértéssel végzi munkáját.
B. Cs.: Nem helyes felfogás, ha legnagyobb kétségbeesésünket tekintjük gondolkodásunk mértékének. Nyilván voltak olyan korszakok, amelyek sokban hasonlítottak a maihoz. Lehet, lejtőre kerültünk, de a líra mindig kevesek kiváltsága volt. Én Goethét az egyik kiindulópontnak tekintem, szinte naponta forgatom a műveit. Nemrég olvastam, hogy azt írta az 1820-as években: mindenki csak azt tegye, amelyre őt a belső démona ösztönzi. Nem a műveink hatását kell mérlegelni, hanem azt, hogy műveink azonosak-e legbensőbb törekvéseinkkel, legmagasabb elvárásainkkal. És igen, csodák léteznek: láttam valakit verseskötetet olvasni a robogó hármas metrón.