Abban minden szereplő egyetért Olaszországban, hogy a mostani alkotmány részint elavult. Egy teljesen más közegben született, a második világháború után. Az olaszok 1946. június 2-án még arról szavazhattak, köztársaságot vagy monarchiát akarnak-e. A köztársaságpártiak győztek, de nem elsöprő fölénnyel. 54,27 százalékot szereztek, a monarchia pártfogói pedig 45,73 százalékot. Már ez a szavazás is azt a megosztottságot mutatta, amely, ha más formában is, de mind a mai napig érezteti hatását: Itália északi részén a köztársaságpártiak 66 százalékot szereztek, délen viszont a monarchia volt a népszerű 63,8 százalékkal.
Ilyen bizonytalan helyzetben dolgoztak ki egy rendkívül demokratikus alkotmányt azzal a céllal, hogy mindenki – az északiak és a déliek egyaránt – sajátjának érezze az országot. A parlament 1947. december 22-én fogadta el az alaptörvényt, amely 1948. január 1-jén lépett életbe. Az alkotmány a kétkamarás parlament elsődleges szerepét emelte ki. Nem is lett volna ezzel semmi gond, a második kamarának, a szenátusnak azonban ugyanolyan széles jogköröket biztosítottak, mint az elsőnek, s ami még bonyolította a helyzetet: az alsóház tagjait más módszerrel választották meg, mint a szenátuséit, ami azt eredményezte, hogy egy választás után más politikai viszonyok alakultak ki a parlament két házában.
Mivel a szenátus is megbuktathatta a kormányt, ezért egy rendkívül instabil politikai rendszer alakult ki. Kormányok jöttek-mentek, átláthatatlan politikai alkuk köttettek, minek nyomán tombolt a korrupció az országban. A kilencvenes évek „Tiszta kezek” akciója ugyan a politika megtisztítását célozta, de mindezek után került hatalomra Silvio Berlusconi, aki szintén nem éppen átlátható kormányzásáról volt ismert.
Az alkotmánymódosítás központi eleme a szenátus hatalmának megnyirbálása. A felsőház tagjainak számát a tervezet 315-ről 100-ra csökkentené, ami azonban ennél is fontosabb, hogy nem bírálhatja felül az alsóház döntéseit.
Matteo Renzi 2014 februári hatalomra kerülésekor reformok sorát ígérte, de ez a változtatások iránti lelkesedés mintha már nem lenne a régi a lakosság körében. A kormányfő kezdetben minden hónapra ígért egy reformot, ám most már az is sikernek számít, ha fél évre jut egy. Ráadásul azzal is megjárta, amit nagy nehézségek árán sikerült elfogadnia kormányának: a munkaügyi reformot lelkesedés helyett tüntetések, munkabeszüntetések fogadták. A kormány javaslata ugyanis a főállású dolgozók könnyebb elbocsátásához, és részmunkaidősre cseréléséhez vezethetnek. Ugyan a munkaügyi reformnak semmi köze sincs az alkotmánymódosításhoz, a reformellenes tüntetők a referendum elutasítására szólítottak fel.
A mostani kampány a tartalom helyett az érzelmekről szól. Azok, akik nem akarják a reform életbe lépését, nem a szenátus további sorsáért aggódnak, s nem is azt akarják, hogy az olasz belpolitika olyan bizonytalan maradjon, mint amilyen évtizedeken keresztül volt, ők a kormány politikáját utasítják el. Ez azonban a miniszterelnök hibája is. Sikerült kilátástalan helyzetbe lavíroznia magát. Amikor még úgy látszott, hogy az alkotmányreform támogatói nyernek, s nyolc-tíz százalékos fölényben voltak, magabiztosan közölte, lemond, amennyiben a lakosság nemmel szavaz. Ahogy azonban egyre nőtt az elutasítók aránya, a miniszterelnök már kezdett visszavonulót fújni. A riasztó adatok láttán azt közölte, nem függ a kormány sorsa a referendum kimenetelétől. Renzi a napokban maga is elismerte, hibát követett el a kampányban.
Csakhogy a jelenlegi helyzetében nem lenne számára más lehetőség: le kell mondania, ha a referendumon a nemek kerülnek többségbe. Ha ugyanis hatalmon maradna, olyan tekintélyvesztésen menne keresztül, hogy helyzete tarthatatlanná válna.
Jelenleg azonban nincs sok esély arra, hogy az igenek kerüljenek többségbe. Novemberben egyetlen olyan közvéleménykutatás sem látott napvilágot, amely a javaslat elfogadását vetítette volna előre. A felmérések alapján 47-49 százalék közé tehető a támogatók és 51-53 százalék közé az elutasítók aránya. Átlagolva tehát körülbelül 52 százalék utasítja el a reformot és 48 százalék támogatja.
Bár sportnyelven szólva a papírforma az elutasítást ígéri, Renzi számára reménysugár lehet a bizonytalanok továbbra is magas, 22 százalékos aránya, illetve az, hogy november 18. óta nem tettek közzé újabb közvéleménykutatásokat. Renzi az utóbbi hetekben szorgosan járta az országot, s kampányolt az igenek mellett. Stratégiája az volt, hogy Brüsszelt állította be bűnbakként, szigorú, „sanyargató” költségvetési politikája miatt. Biztosak lehetünk abban, ha vasárnap az igenek kerülnek többségbe, a miniszterelnök ismét jó európaivá válik.
A nagyobb pártok közül természetesen a Renzi által fémjelzett Demokrata Párt (PD) és egy sor kisebb tömörülés serkent az igen voksokra, a nemekre a második legnépszerűbb olasz párt, az Öt Csillag Mozgalom (M5S), a Berlusconi által fémjelzett Forza Italia, a jobboldali radikális, bevándorlásellenes Északi Liga és egy sor kisebb baloldali párt is, így a zöldek, illetve a kommunisták is. Sőt, nemekre buzdít az a Mario Monti is, aki 2011-ben, Berlusconi bukása után a technokrata kormány élére került.
Renzit az Öt Csillag Mozgalom támadta a legkíméletlenebbül. Beppe Grillo pártja azt reméli, hogy Renzi várható lemondását követően előrehozott választást írnak ki, amelyet az M5S nyer meg. A felmérések alapján erre lenne is esélye, bár valamelyest visszaesett a párt népszerűsége a belső konfliktusok miatt, s jelenleg Renzi demokratái állnak az élen mintegy 32 százalékkal. Grillo azonban mindent belead. „Renzi olyan, mint a szappanbuborék. Nem engedhetjük meg azt, hogy ez a sorozatgyilkos határozza meg a mi és gyermekeink életét” - hangoztatta. A referendum elutasítása kapcsán sokan attól tartanak, hogy bekövetkezhet az Italexit, az olaszok kilépése az EU-ból. Erre azért csekély az esély, mert a közvélemény nagy része sem az EU-ból, sem az eurózónából nem kíván kilépni. Ugyanakkor beláthatatlan folyamatokat indíthat el az Unióban.
„A nemek mellett kardoskodóknak nincsenek igazi érveik, s elfelejtkeznek megemlíteni azt, hogy az alkotmány módosítása nem érintené az alaptörvényben foglalt demokratikus alapjogokat” – vélekedett a Handelsblattban Luciano Violante alkotmányjogász.
Egyes baloldali politikusok, így Stefano Rodota, illetve a kommunista Fausto Bertinotti szerint azért nem fogadható el a módosítás, mert „önkényes” és „antidemokratikus”. Gianfranco Pasquino politológus ugyanakkor azt látja a legnagyobb hibának, hogy rosszul írták meg a szövegét.
Nemhogy a baloldal nem egységes a referendumot illetően, még a Demokrata Párt sem. Massimo D’Alema egykori olasz miniszterelnök egyértelműen a tervezet ellen foglalt állást, amint Pier Luigi Bersani is. Ennek elsősorban az az oka, hogy Renzi meglehetős hevességgel távolította el elődjeit az útból még 2013 végén a Demokrata Párt elnöki tisztségéért folytatott küzdelem során, s ezt egykori riválisai mind a mai napig nem felejtették el neki.
Megosztottak a szakszervezetek is. Míg a centrista CISL az igenekre, a baloldali CGIL a nem szavazatokra ösztökél. Semlegesnek mutatkozott az UIL szakszervezet.
A jogászokat is megosztotta a javaslat. 2016 áprilisában 56, nagyrészt alkotmányjogászokból álló jogi szakértő nemtetszését fejezte ki. Részint azt kifogásolták, hogy a reformot Renzi koalíciója fogadta el, s nem törekedett más pártokkal a megállapodásra. A másik kifogás, hogy a szenátus reformja nem szolgálja a régiók érdekeit, éppen gyengíti őket. A szenátorok kiválasztásának módja inkább a pártok, mintsem maga az adott régió érdekét szolgálja. Az indoklás szerint bár a reform a közigazgatás költségeinek csökkentését célozza, közben gyengíti a demokratikus intézményrendszert. A szenátorok számát ugyanis az alsóházi képviselők számának hatodára csökkenti.
Válaszként 2016 májusában 184 jogi szakember jelentkezett szólásra, akik viszont támogatták az alkotmány reformját.
Az olasz gyáripari vállalkozók szövetsége, a Confindustria szerint valóságos gazdasági apokalipszis következne, ha elutasítanák a javaslatot. A következő három évben 600 ezer munkahelyet veszítene Itália, és a GDP négy százalékkal csökkenne. Pedig 2013-ig folyamatosan csökkent a GDP, 2014-ben 0,1, 2015-ben 0,7 százalékkal emelkedett, idén pedig szintén 0,7 százalékkal fog. A Confindustria szerint a munkanélküliség is emelkedni fog, ez 2013-ban 12,1, 2014-ben 12,7, 2015-ben 11,9 százalék volt, idén pedig 11,5 százalékosra becsülik az év végére.
Hogy valóban olyan horrorisztikus jövőre számíthat-e Olaszország, amint azt a Confindustria felvázolta, ezt még senki sem tudja. De mind az Európai Unió, mind az Európai Központi Bank (EKB) aggodalommal tekint Olaszországra. Az ugyan nem valószínű, hogy az elutasítás adósságválságot idézne elő, de az olasz államkötvény hozama folyamatosan emelkedik, ami nem túlságosan pozitív jel.
A lapok is ajánlást adtak a referendumra. A szociáldemokrata, egykori kommunista L’Unitá, az Il Sole 24 Ore gazdasági lap és a liberális konzervatív Il Foglio az igenek mellett állt ki, elutasítja azonban a reformot a populista Il Fatto Quotidiano, a Berlusconi által fémjelzett, konzervatív Il Giornale, a liberális konzervatív Libero, valamint a kommunista Il Manifesto. Semlegesnek mutatkozott a La Repubblica, a centrista Corriere della Sera és a La Stampa. Érdekesség, hogy az alkotmánymódosítás elfogadása mellett foglalt állást a Ferenc pápához igen közel álló jezsuita lap, a La Civilta Cattolica.
Manapság Olaszországban is egyre többen hisznek a populista felhangoknak. Nem az érvek számítanak, nem az, szükség van-e az alkotmány reformjára, hanem az adósság, a munkahelyek sorsa foglalkoztatja az embereket, s ezeket a valóban égető kérdéseket kötik össze az amúgy teljesen másról szóló referendummal. Megosztott az ország, magasra hágtak az indulatok: hackerek támadták meg a „Bizottság az igenekért” honlapját.
Sokan szabadulnának meg Renzitől. A miniszterelnök stílusa ugyan nem mindig tekinthető kifinomultnak, de most a lehető legrosszabbkor jönne az ország számára egy politikai és ezzel együtt járó gazdasági bizonytalanságé.
Mi történik, ha mégis a nemek győznek? Ez esetben már 2017-ben előrehozott választást rendezhetnek, eredetileg 2018-ban kellene az urnákhoz járulniuk az ország polgárainak. Addig pedig vagy Renzi marad a kabinet élén, vagy technokrata kormány kerül hatalomra. Európa pedig aggódhat amiatt, hogy egy újabb ország válhat a populisták martalékává.
